Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Farkas Imre: Jámbor utca (elbeszélés)
fűtötte őket, amihez hasonlót csak hazája végveszélyes óráiban érez az ember. Félelemről nem esett szó, csupán gyakrabban vakaróztak és köpködtek, mint máskor. Amint eltűnt a nap a hegy mögött, indult ki-ki a helyére. Amikor az éjjeliőr belépett a restibe, átvetették magukat a falon, és elkezdődött a keserű rombolás. Szétdúlták a deszkarakatokat, vasbottal csépelték a téglát, a cserepet, szétszórták a nádpaneleket, felborították az éjjeliőr bódéját, s a széknek, amin üldögélni szokott, kitördelték a lábait. Közben sírtak a fájdalomtól. Még Por- chosnak is rángatózott az ajka. Majd gyorsan újra elfoglalták leshelyeiket, és a gyanútlanul visszaballagó öreget és kutyáját kegyetlen kartácstűzzel árasztották el. Sötétben lopakodtak haza, elrejtették fegyvereiket és várták Töhötö- möt. Nehezen aludtak el, éjjel többször is felriadtak. Amikor reggel Francois lenézett az erkélyről, a Romban nyoma sem látszott a rombolásnak. Állt az őrbódé is, és sem azon a reggelen, sem később, nem tette szóvá senki a pusztítást. — Tessék — adta át Francois a macskát az öregnek. — Már mindent eszik. — Bak? — kérdezte az öreg. — Nőstény — mondta Francois. — Nagyon szívós fajta. Az anyjának Winter lord kést szúrt az oldalába, mégis csak fialás után pusztult el. — Az kell — mondta az öreg. — Aztán az se baj ám, hogy nőstény. Legalább nem csavarog el. Kiballagtak a zsákutca végére, Francois igyekezett egyszerre lépni az öreggel. A sarkon megálltak. — Valaki csak összerakta azt az anyagot — mondta elgondolkozva Francois. — Valaki biztosan — mondta az éjjeliőr. —- Valami ráérő ember. — Na, megyek — mondta, és nyújtotta a kezét. Amiért ilyen kurtán búcsúzott, és mert kicsinek, szánandónak látszott, plyannak, aki nagy útra indul, de maga sem hiszi, hogy megérkezik, Francois úgy érezte, valamit még mondani kell. — Már nem éjjeliőr? — kiáltotta a ballagó ember után. Az öreg visszafordult. Ingatta a fejét, elhárítóan intett a kezével is. Az üres mozdulatról Francoisnak az a reggel jutott eszébe, amikor a Romból váratlanul eltűnt az anyag. Nagyobb részét ismeretlen helyre szállították, a maradékot kirakták a Jámbor utcába. A Rom puszta lett, undorító, mint a kiürült hernyóbőr. Még az sem izgatta a testőröket, hogy lord Winter megfogyatkozott csapata elfoglalja a megrútult hazát. Nem ért az már semmit. Reggeltől estig sütötte a nap, földje megszürkült, egy szál fű, egy bogár nem sok, annyi sem élt meg rajta. Kiéheztek belőle hamarosan Winterék is, és maradt a kopár, szabályosságával is riasztó üresség. Nem mozdult azon attól kezdve semmi, de semmi, azaz. . . Az egyik délután, amikor Francoisék erkélyén ásítozva éppen azon tanakodtak, hogy valamit mégis csak játszani kellene, szürke állat tűnt fel a Romban. Lassan ment, szaglászta a földet. Athos vadmacskának vélte, Porthos hiúzra gyanakodott, D’Artagnan rábólintott, hogy kacsacsőrű, Francois Dubois azt állította, hogy riki-tiki-tévi. Aramis hallgatta őket egy ideig, majd így szólt nagynyugodtan: marhaság. S már fordította is el a fejét. Mondhatott volna akármit, csak ezt ne. Hiszen valamennyien jól látták, hogy miféle állat. Hisz amikor a homokrakáshoz ért, eldobta magát, lábait az égre hányva hentergett, 17
