Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Farkas Imre: Jámbor utca (elbeszélés)
és dörzsölte a földhöz a fejét. Egy pillanatig sem lehetett vitás, hogy macska, de ettől még nyugodtan hihették akár — mondjuk — mongúznak is. Hiszen a Romban, és ezt Aramis is nagyon jól tudja, annyi volt régen a kígyó, mint — mondjuk — a szemét. Ekkor mondta Athos, hogy Winter lord öli a macskát. Magasról jött a hang, mintha árbockosárból hallatszana. Mentek lefelé, mint a szél. Közben üvöltöttek. Winter lord meg a két töcs megiramodott az alagút felé, amely Winterék kertjéből vezetett a Romba. Már csak az utolsó töcsöt sikerült Porthosnak elmarnia. A testőrök Porthosba kapaszkodtak, a töcs visított, mint a patkány, míg Winter lord el nem eresztette a fejét a túloldalon. Francois intett, vigyék oda. A macska véresen feküdt a földön, de mozgott az oldala. Eléje térdeltették a töcsöt, akinek a félelemtől olyan lett az arca, mint a penész. Megfenyegették. Lenyakazzák, ha nem beszél. Erre elmondta, Jámbor néni szólt Winter lordnak, verje agyon a macskát, mert mindig odafial a pincéjükbe. Winter belement. Rokona Jámbor néninek, de meg unta is már minden évben az öt, hat kismacska agyonverését. Néha a gyomra is felfordult. Porthos és Aramis fehér homlokkal bólogattak. Nagyon is jól ismerték lord Winter hasonló üzelmeit, hiszen éppen a gyakori macskaölések miatt pártoltak el tőle. — Elmehetsz — mondta Francois. Álltak a macska körül, nézték, mint emelkedik, süllyed az oldala. Lehetett tíz, húsz vagy akárhány éves is. Egy valóságos ősmacska. Ismerték valameny- nyien születésük óta. Néha hosszabb időre eltűnt, de mire elfeledhették volna, mindig megérkezett. Ha nem volt hasa, órákig hivogathatták, megfogni csak akkor engedte magát, amikor kölyköket várt. Ha Jámbor néni elkergette, a Romban keresett menedéket, ahol valaha mindenféle lyuk, szöglet, háborítatlan hely kínálkozott a fialáshoz, de hol van már az a Rom? Istenem! Sorstársak lettek, világos. A macskának úgy gyűrűzött az oldala, mánt lavórban a víz, ha meglökik. — Fialni szeretne — mondta Porthos, aki értett az ilyesmihez. D’Artagnan ingéből szatyrot készítettek, belehelyezték a macskát, s indultak. Francois ment elöl a batyuval, utána lábujjhegyen a többiek. A kapu felé indultak, s borzongva zarándokoltak a készülő csoda után. A Jámbor utcába érve azonnal a macskaház készítéséhez láttak. Üreges téglából építették a falát, a tetejére deszka került, a deszkára horpadt vaslemezt borítottak, és fűből, puha kócból bélelték ki belül. A macska nézegetett a farka felé és rövideket nyávogott, mintha sürgetni akarná a testőröket. Amint a ház elkészült, azonnyomban bemászott, igazított valamit a kócon és ráfeküdt. A testőrök izgatottan várakoztak a gerendákon, s megrohanták a réseket, amikor felhangzott az első nyivákolás. —■ Halljátok? — kérdezte izgatottan Francois. A testőrök nem tudták mit kellene hallaniuk. — Azt mondta, „Francois”! Kitört a nevetés, és az első kismacskát — vagy amelyikről azt gondolták hogy első — Francois-ra keresztelték. Az óra hetet mutatott, alig fél óra volt hátra az indulásig, és Francois macskájának még nem volt gazdája. —• Francois! — hallatszott ekkor a fal túlsó oldaláról. Francois a Rom felé figyelt. 18
