Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Debreczeni Imre: Inkább a halál (elbeszélés)
Kezet mosott, indult a festőműhelybe. Nyúl a zubbonyáért, oda sem néz. Nincs a zubbony. Határozottan emlékezett rá, hogy oda akasztotta. Napok óta ott tartja már. Az igazolványok! — robbant tudatába a rémület. — Marci! Hé! — ordít a kád mellett támaszkodó emberre. — Hallod, ember! A zubbonyom! Hol a zubbonyom? ■— Én? — pislog az ember bárgyú képpel. Aféle félkegyelmű ez a Bán Marci. A többiek csaik Kuka Marcinak hívják. Minden gúnynak, kitolásnak céltáblája, emiatt (helyezte az igazgató ide, a festőkád mellé, ahol egyedül dolgozhat, s nincs alkalmuk a többieknek, hogy ugrassák. —■ Felelj, ember, mert kirázom belőled a szuflát! Hová tetted? ■— Már üvölt. Amaz csak áll, tétován, apró malacszeme riadtan pislog a kijárat felé, lába menekülésre mozdul. •— Hallod?! — rázza az embert két kézzel. Nem meri végiggondolni, ami a fejében kavarog. Kikapja Marci kezéből a husángot, belekotor a festőkádba. Hörög, arca lilába vált, elvesztette minden emberi vonását. A husángon fennakad a zubbonya. Odakap, fellépi a zsebét, a személyi igazolványa, s mind a többi a felismerhetetlenségig elázva, kékké festődve. Mintha villám érte volna, egy pillanatra megmerevedik, a zubbony, a papírok visszahullnak a piszkos lébe, artikulátlan hangon felordít, s nekiront az embernek. Üti, csépeli a jókora husánggal, ahol éri. Marci jajgat, nyöszörög, semmit sem ért az egészből. — Mit tettél velem, te . . . te állat! Te! Te! Te! . . . Emberek rohannak be, kiszabadítják kezéből a szerencsétlent, ketten is ráakaszkodnak, le akarják fogni, faggatják, mi történt, de ő félretaszítja őket, s ki rohan a műhelyből. — A pisztolyomat. . . — hörgi eszelősen. ■—• Eresszetek! — Józsi! Térj eszedre, Józsi! — A papírjaim — suttogja. — Eláztak. Mind. — Csupa könny a szeme. — Hát aztán — vigasztalja valaki. — Csinálnak ott másikat is, ahol azokat Csinálták. Rá se ránts, pajtás. Na, gyere a hűsre, olyan vagy, mint a halál. — A halál — suttogja maga elé. — Igen, a halál... — Higgadt állapotban számtalanszor végiggondolta, mi volna, ha elvesmének egyszer az igazolványai. Nem, nincs tovább! Megtudnák. Mindenki megtudná. Rózsi, Jancsi, az emberek, mindenki. —• A pisztolyomat — nyöszörgi. De nincs pisztoly, a pisztolyt csak a foglalkozások idejére kapják kézbe, utána beszedik. Engedi, hogy az árnyékra támogassák. Ül a porban megsemmisülve, összetörtén. Nincsenek már gondolatai, csak alaktalan összevisszaság kavarog a fejében. Bámul maga elé üveges tekintettel, hangtalan mozog az ajka, csak akkor rezzen össze, mikor a kémény vasajtaja hangos dörejjel becsapódik. Mintha áramütés érte volna, felpattan, s előbb dülöngélő, majd egyre határozottabbá váló léptekkel indul a kéményajtó felé. Már fut. A többiek nem értik, néhány másodpercig dermedten bámulják, s ennyi elég, hogy elérje az ajtót. Feltépi, beugrik, becsapja maga után. — Ez megőrült — mondja valaki. — Utána! A nehéz vasajtó sokáig ellenáll, aztán enged. De akkorra ő már magasan jár. Lihegve kapaszkodik mind feljebb a korommal vastagon lepett létrán. Csak fel, egyre feljebb. — Jóska! Állj meg, Jóska! Megőrültél? Nem hallja. Semmit sem hall, látni sem lát, tele a szeme korommal. Csúszós a létra, lába az elveszett fok után tapogat, megbillen, éles fájdalom szúr az oldalába. Nem törődik vele. Csak fel, fel, egyre feljebb, el kell érni azt az ajtót. Ismeri a kéményt, május elsejéken ő szokta felvinni a zászlót. Ha az ajtót eléri, 51
