Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Tüskés Tibor: Kalauz külföldi utazáshoz
boltok ajtajára azonnal odakerültek a „Zárva” táblák, amikor meglátták, hogy magyar autóbusz kanyarodik be a főtérre? Minden utazó kicsit diplomata. Népének követe. És sokan az egészet — egyesek alapján ítélik meg. M ű e ml ék v é d ele m itthon és más nemzeteknél A külföldjáró óhatatlanul mindent összehasonlít. Itt van például a műemlékvédelem . A mi történelmünk nem sok tanúját hagyta meg a középkor csodálatos építészetének, a reneszánsz díszítő művészetének. Tatár, török pusztította várainkat, városainkat, Mátyás budai palotáját, a magyar középkor és a reneszánsz művészeti emlékeit. S amikor megindult az újjáépítés, a XVIII. században, még a maradék köveket is széthordták a barokk templomokhoz és kastélyokhoz, hogy egy új stílusú művészetet teremtsenek. Az égbeszökő gót katedrálisok Nyugat-Európában azonban ma is állnak. Európa talán legszebb gobelin-gyűjteményét a krakkói vár őrzi. A reneszánsz csodálatos palotáit Olaszország kínálja. Mi legföljebb néhány, földből kiásott római kori kőtörmeléket mutathatunk, gömbtornyos barokk falusi templomokat, rossz emléket idéző nemesi udvarházakat, főúri palotákat. A szegény ember a maga kopottas holmiját is védi. Akinek egyetlen ruhája van, kénytelen mindennap elővenni, kikefélni, s ugyanazt magára ölteni. A műemlékvédelemmel is valahogy így vagyunk. A műemlékekben gazdag országok mintha valami hanyag eleganciával vennék tudomásul szerencsésebb helyzetüket. Áhítattal csodáljuk a lőcsei számyasoltár-gyűjteményt, de meglep, hogy közel-távol semmiféle ismertető füzetet nem lehet róla kapni. Másutt egy szép, hangulatos, XVIII. századi utcarészletet látunk — köztük a lőcsei „fehér asszony” házát —, de meghök- kenünk, mert csak a házak homlokzatát renoválták, az udvarok XX. szár- zadian piszkosak, elhanyagoltak. S a néhány híres gyűjteményt leszámítva a kisebb, de ugyancsak értékes anyagot őrző vidéki múzeumokra, úgy láb szik, kevés gondot fordítanak külföldön. Hiába, akinek sok van, megteheti — legyintünk lemondóan, amikor az egyik félreeső képtárból a szűkre szabott látogatási idő miatt az utcán rekedünk, vagy amikor műemlékeket megörökítő képeslapot keresünk s azt mondják: nem kapható. Ugyanakkor azon is elgondolkozhatunk: nem esünk-e mi is túlzásba, amikor jeles emberek — például Vörösmarty — rég lebontott szülőháza helyén álló épületre emléktáblát teszünk azzal, hogy: „Itt született...”? Amikor közönséges, múltszázadi polgárházakat renoválunk nagyobb költséggel, mint amennyiért kétszer akkora, modern, világos, kényelmes lakásokat építhetnénk? Amikor történeti hitelességnek, esztétikumnak fittyet hányva műkőből egész várat építünk újjá? — Vajon nem az lenne az igazabb műemlékvédelem — ha a romok puszta konzerválásával — éppen azt tudnánk a világ elé tárni, ami történelmünknek sajátos öröksége: a töröktől, némettől elpusztított falakat? A Notre-Dame-mal versengeni szomorú erőlködés. Az összehasonlításból származó másik tanulság: a honi műemlékvédelmet 117
