Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Tüskés Tibor: Kalauz külföldi utazáshoz
koncentráltabbá kellene tenni. Az isten háta mögötti, félreeső zugok oltalma, a lokálpatrióta kegyelet diktálta érzékenység ápolása helyett ott kellene a műemlékvédelmet hatásossá tenni, ott kellene az erőket és értékeket összegyűjteni, ahol érdemes, ahol a környezet, a közlekedés, a „tálalás” a legjobban biztosított. Ahogy a lengyelek teszik például a krakkói várban. Vendégjárás — vendéglátás A külföldi utazások, a „szociális turisztika” — ahogy az olaszok nevezik az ismeretszerzésnek ezt a napjainkban egyre általánosabb formáját — megnövekedése, a szomszédos népek egymás iránt fokozódó érdeklődése természetesen nemcsak azt jelenti, hogy szívesen kötünk útilaput a lábunkra, hanem azt is, hogy hozzánk is egyre gyakrabban látogatnak el a külföldiek. Üj barátainktól, akikkel idegenben hozott össze a sorsunk, így búcsúzunk: — Viszontlátásra! — És ezt úgy gondoljuk, hogy legközelebb nálunk találkozunk. És ha például a nyári Balaton képére emlékszünk, meggyőződhetünk, hogy a nemzetközi idegenforgalom a maga számára máris fölfedezte Magyarországot. Karikatúra, de jellemző: júliusban egyik Tihanyba vetődő hazánkfia autójából kihajolva megkérdezi: — Beszél itt valaki magyarul? A külföldi tapasztalatok arra is jók, hogy a vendéglátás honi formáit kialakítsuk. A túlzott gondoskodás, a vendég nyakába varrt szívélyesség ugyanolyan bántó, ha bennünket ér, vagy ha az idegenből jött látogatót traktáljuk vele. A lépten-nyomon felbukkanó figyelmeztetés, értékeinknek magamutogató keltetése tapintatlan a vendéggel szemben, ugyanakkor komikus helyzetbe hozza, aki csinálja. Ne képzeljük, hogy amit mi mutatunk meg másnak, az a világ kilencedik csodája. A tolakodó kedvesség, a minden áron való örömszerzés, a talmi lelkesedés éppen olyan kényelmetlen lehet, mint az udvariatlanság, a figyelmetlenség. Szomorúan gondolok vissza arra az alkalmi szónokra, aki egy szomszédos nép hozzánk látogató íróküldöttségét köszöntötte. Szavainak körülbelül az volt az értelme: hála, hogy eljöttek, mert most megtanítanak önök bennünket, hogyan kell írni. A válasz igen kényelmetlenül hangzott: mi éppen annyit tanulhatunk itt, mint önök tőlünk ... Aztán azt se gondoljuk, hogy a hozzánk látogató idegen pontosan azt akiarja látni, hallani, enni stb., amit otthon már megszokott. Akkor miért kelt útra? Ami sajátosan a miénk, többet jelenthet számára, mint a túlbuzgóságból elővarázsolt „hazai”. Kóstoltuk már a berlini konyhán főzött „magyarosch gulasch”-t? Ízleltük már a kedvünkre fűszerezett — mert hát azt hallották rólunk, hogy mi úgy szeretjük — lengyel éteteket? Éppen ennyire lehet kényelmetlen dicsérni azt, amit mi csinálunk utánzásból, a vendég otthoni kényelmének megteremtése érdekében: nehogy azt érezze, hogy külföldön van! Higgyük el, az idegent éppen az érdekli, ami nekünk köznapi, megszokott, föl se tűnik. A hétköznapok szépsége, a múlt és mai életünk sajátosságai, a csak nálunk megismerhető valóság és a csak itt megszerezhető tanulság hozza vissza a nálunk járt idegent. Ehhez kellene még több kedvet csinálni. Tüskés Tibor 118
