Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Lepedő a toronyban (elbeszélés)
nek se istent, se embert. Mondhatsz nekik, amit akarsz, akár a falnak! Ijedtükben nekiugomak az orosznak. Hát nem mernek elbújni? Vagy mit akarnak hát? — Nézd meg őket a toronyból, Pál. — Nem. Mégse. Lehet, hogy lassan jönnek. Majd talán később. — Csak meglátják a lepedőt? — Lehet, hogy már látják. Azért jönnek csöndben. —• Azt gondolod, Pál? — Hát, a jóég tudja. De lehet.. . —• Hogy jönnek, Pál? Lehet? — Valahogy úgy érzem. Hogy jönnek. De kevesen. Lehet, hogy sokan. — Ó! — Lehet! Nem messze, a kovácsműhellyel szemközti tóból ki röppentek a ludak, szárnyukat szélesre tárva, éktelen ricsajjal igyekeztek a térés templom-környék felé. Tuba Pál tekintete odameredt. Amazoké is. Aztán ki-ki futni kezdett az udvarába, a vályú alá. De a legtöbben nem mozdultak Tuba mögül. Három orosz ló bújt ki a tó melletti füzesből. Lassan, egymás után poroszkál- tak a templom felé. Az első lovas egy vállas, nehéz zubbonyú, szobor arcú tiszt. Az asszonyok letérdeltek Tuba mögé a porba, a gyerekek visítottak, átfogták anyjuk nyakát. Egy vénember eszelős futásnak eredt, s elzuhant. Tuba a torony, a fehér lepedő felé tárta két karját. Az alhadnagy megmerevedett, s nem tudott magáról talán semmit. Az őrmester fölugrott, s iszonyatos erővel oldalba rúgta a puskájuk fölött hasaló katonákat. Az őrmester észnél volt. Csépelte őket, míg föl nem álltak, s üvöltött a fülükbe, hogy kezeket föl. Beleordított az alhadnagyéba is, s hogy az nem értette, az őrmester rángatta magasra helyette a két reszkető kart: — Kezeket föl! — ordított az őrmester. — Föl, no! ■— Miatyánk, isten ... —• Föl? — kérdezte egy katona. — Ennek a háromnak? — Föl! És ha csak egy volna? Föl! — Hát akkor föl! — Miatyánk, isten ... — Csönd! —■ kiáltott Tuba. —• Csak a plébános úr mondja. — Katona — mondta egy kislány. — Az. Tiszt — mondta Tuba. A tiszt leugrott a lováról. A magyar katonák szakaszba verődve, föltartott karokkal vonultak eléje. Az megvetette puha szárú, oroszos csizmáit, megigazította fején a sapkát. Nézett rájuk, aztán kirgizes szeme összeszűkült, arcát elöntötte a vér. Lemarkolta az alhadnagy, meg az őrmester válláról a puskát, s a csövüknél fogva, iszonyatos erővel hozzávágta őket egy vastag akáchoz. Aztán megint lemarkolt egy puskát, csövön ragadta, s odavágta a fához. Szedte, s verte őket, valami félelmetes erővel. A fáról hullott a gally, a tisztről hullott a veríték, s hullott az árokba a sok, szétzúzott fegyver. A puska tetemek levonaglottak az elfolyó télvizen a kenderáztató felé... Amaz orosz katonák mozdulatlanul ültek lovaikon. Tuba Pál esdve tárta két karját a fehér lepedő felé: hát nem látják, hogy a nép szándéka odafönt van? A plébános befelé fordult a kapusarokiban, s egy kövön kitérdelte reverendáját. — Miatyánk, szent isten .. . Ó, ez nem kegyelmez! — Dolzsen puska? Dolzsen? — Isten kezében vagyunk — motyogott a plébános. — Jopt... 25
