Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Koncz István: A kapu (elbeszélés)
A kapu nyikkan egyet, halkan, tűrőn; de nem csukódik be; szemérmesen, szinte alázatosan, könyörgőre tárva hallgat. Hogy az a jó isten!... Forgatja a cédulát, nézi már tizedszer. Tóth József, Vasutihíd utca 39. A fuvar ki van fizetve. Tóth József, mi az hogy Tóth József? Semmit sem lehet gondolni erről a névről. — Nincsenek itthon — mondja. — Senki sincs itthon. Lajkó készségesen, sietve bólint: aha. S pislog, toporog, homlokát is ráncolja a nagy gondolkodásban, hogy hát mi is legyen akkor. Sóvágó újra visszafordul a szűk udvarbejáróba, méri a távolságot, forog, mint egy vad a ketrecben. Lekszívesebben szétrúgná az egész házat. Tudják, hogy jön a szén, s nincs itthon senki. De bezzeg a kaput, azt ki tudják tárni. „Tessék szíves lenni behozni a szenet az udvarra, ne álljon kinn az utcán” — ezt mondja a kapu. Hogy az a jó isten... Szó sem lehet róla. Nézze, fater, szó sem lehet róla. Ekkora kis piti helyre? Ha be is fáról a Csepel, hova szórjuk le? Oldalt semmi hely. A fara iránt, hátra? Hát azt csak lesse; dupla, fáradság. A borravaló elől megpucolnak, mi, de a kaput, azt nyitva tudják hagyni! Dühöng, de nincs kivel vitatkozzon. Ennek a fakapunak mondja el, amiket a háziak fejének szánna? A macska álmosan nyújtózkodik a küszöbön, föláll, kéjesen meggörbíti a derekét, kimereszti a karmát. Az egyetlen élőlény. Sóvágó belerúg, s a macska ijedten menekül a tyúkól tetejére. — Na mi lesz? — kiáltja a Vezér úr. — Mennyit gatyázunk még? Ha itthon lenne valaki, megmondaná neki a véleményét. Kész. De nincs itthon senki. Az asszony se. Biztosan szomszédol, hogy az a jó isten... Vagy dolgozik. Meglehet hogy dolgozik. Olyan utca ez, hogy innen az asszonyok is mind eljárnak dolgozni. Hű, micsoda egy pocsék hely. Csak most veszi észre, kis gyerekingecskét meg egy bugyit lenget a szél a kifeszített szárítókötélen, a csenevész sárgarépaágyás fölött. Azt leveszi, bedugja a villanyóra fülkéjébe, ne lepje a szénpor. Ettől egy kicsit ellágyul. — Micsoda népek vannak — mondja még és kiköp, de már érzi, hogy le van győzve. Hogy az isten tenné valahová ezt a lepra világot. Nem lehet itt kiigazodni, minden úgy össze van kuszáivá. Mindenki másvalakire van utalva, kénytelen ráhagyatkozni mindenféle ismeretlen emberekre. Ö is, igen, ő is, mert hogy megírta lám a múlt héten azt a kérvényt. A fene tudja, kinek a kezébe kerül, ki s hogyan intézkedik majd. Nem bújhatott bele a borítékba s nem toppanhat ki az íróasztalra, valahányszor majd kézbeveszi valaki a kérvényét, hogy kérem, itt vagyok, én vagyok, én, Sóvágó Antal, hát úgy intézzék ám el az én ügyemet!. . . Ezek itt meg ezzel a nyitott kapuval, hogy az isten ... A macska méltatlankodva törli bajuszát a tyúkól tetején. Gyanakodva és bután pislog errefelé: nem érti az összefüggéseket. Sóvágó odakullog a Csepelhez. Lehajtja a fejét, s tompán, halkan, meg- adóan mondja: — Rükverceljünk be, Vezér úr. — Be? — Be. A Vezér úr megrántja a vállát: — Nekem nyolc. Ha maguknak jó ez... Lajkó vigyorog, agyalágyult, buta vigyorral. Nincsen már semmi baj. Nem baj, ha melózni kell, csak Sóvágó ne dühöngjön. 34
