Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Ivan Ivanji: Mindenki a maga szerepét játssza (Elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)
Elvetette a valóságot. Ismét a gyermek hangján szólalt meg: — Ügy megörültem, amikor a hallban megláttalak. Tudod, az a legcsodálatosabb, hogy nem lepődtem meg. Valahogy, amióta csak elkezdődött, egyre téged vártalak. Tudtam, hogy el fogsz jönni. De abban reménykedtem, hogy a mi oldalunkon leszel... — Tán fehér lovon fogok ide lovagolni, s a szoknyádat, mint a forradalom zászlaját, emelem magasba. Tudtad, hogy megsértetted. Ezt azonban nem mondta meg mindjárt. — Mondtam már neked, nem eléggé óvatosan gondolkodtam azon, hol és mikor szülessek. Istenem, milyen jó kurtizán lett volna belőlem, ha abban a korban élek, amikor tiszteletben részesítették ezt a mesterséget, hát nem, Rajkó? — ejtette ki először a nevedet ezen az estén, esetlenül idegen hangzással, a neved második szótagjának rövid o-ját hosszú ó-val, ami akkor annyira tetszett neked, hogy most is kiszaladt a szádon: — Szeretlek. Nem valami meggyőzően hangzott. Nem is kapott rajta, most ismét a nagylelkű, koravén gyerek szerepébe zökkent: — Csinálj nekem még egy olyan jugoszláv szendvicset, aztán búcsúzunk. Vissza kell térnem a parancsnokságomra. ■— Tán csak nem akarsz most egyedül elmenni? Éjnek idején? Hagyd a parancsnokságot, meg az ostobaságokat! Maradj itt holnapig, reggel majd hazakísérlek. Vagy akárhová, ha már nem tudsz békén maradni, amíg az egész ügy véget nem ér. — Magam megyek. Nem félek a sötéttől. Attól félek, hogy esetleg olyasvalaki sérteget, akit szeretek. De én nem szeretek senkit. Hála néked, senkit. Játszott talán? A szája megint kissé nyitva maradt. Szép száj, szép fogak. De nyitott száj? Minden nyílás sírverem. Vagy seb. A sír szintén seb, mi pedig tüske vagyunk benne. Már becsomagoltad a szendvicseket a papírszalvétába. — Valamikor a feleség készített elemózsiát a harcba induló férjnek — csú- fondároskodtál. De kicsodán? önmagadon? Önmagad felett gúnyolódtál? — Te nem vagy a feleségem, Rajkó! S én nem vagyok férfi. A dolog egyszerűbb. Megéhezem majd s a ti szardíniátok valóban kitűnő. Van elég csokoládéd? Vinnék egy keveset a társaimnak. Bólintottál s odaadtad az utolsó három tábla csokoládét. Magadban azt mondtad, hogy ez a jugoszláv csokoládé ott az ellenforradalmi parancsnokságon, egyiküknek még kellemetlen politikai érvül is szolgálhat, de elvetetted a józan észt, komolytalan tökfilkó. •— Kísérj el — indítványozta hirtelen. Akkor valahol messze felmorajlottak az ágyúk. Eloltottad a lámpát, odébbhúztad a pokrocót s kinyitottad az ablakot. A szobába hideg levegő áramlott. A városra teljes sötétség borult. Valahonnan messziről, de nagyon tisztán, lövöldözés hallatszott. Hirtelen melletted termett. Átkaroltad. — Ez valahol Csepel mellett van. Mikor azonban újból, eléggé erőteljesen és közelről felbődült egy ágyú, az ijedség ismét előbukkant. Hirtelen tört fel, feneketlen mélységekből. Minden erődet össze kellett szedned, hogy leküzdjed, karod elfásult a lány hajlékony testén, mert minden idegszáladat meg kellett feszítened, hogy ne reszkess, s ez olyan nehéz fizikai feladat volt, hogy egy pillanatra egész testedet elöntötte a 24
