Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - Ivan Ivanji: Mindenki a maga szerepét játssza (Elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)

verejték. Mégis remegtél. S miközben átölelve tartottad, mind erősebben remegtél, mert nem jutott eszedbe, hogy elengedjed, s abban reménykedtél, majd azt gondolja, a közelsége miatt remegsz s nem támad gyanú benne, hogy félsz. Ö pedig nyugodt volt. Aztán egyhangú csörgés-zörgés, dübörgés hallatszott, egészen közelről, a körúton túlról. Nem láttál semmit, de tudtad, tankok vonulnak.

Félelem és halál még sincs közvetlen kapcsolatban egymással. Az ember nem hisz’a halálában, nem ér rá megijedni, ha szemtől szembe kerül vele. Mihelyt félek, már nem kell félnem többé, ez nem az én halálom, ami miatt félni van okom. De ha nem értek valamit... Az ismeretlentől félek, az ismeretlen az, ami széttör, s amiről azt gondolom, az a félelem. Ettől reszketek. Éva, Éva, egyáltalán nem értelek, nem tudom, mit gondolsz most, pedig arcod egészen az enyémhez szorítottad, s mégis, egy más csillagon élsz. Csillagon? Ez nem csillag.

Nem volt az a színdarab, amiben hosszabb ideig partnerek lehettetek volna, mint ameddig két, három vagy négy csók tart. S nem tudtál kettőtöknek külön darabot írni.

— Tehát nem kísérsz el?

— Nem. Ez nem az én világom.

— Jó. Megyek Rajkó! Ma éjjel, azt hiszem, a szemedbe tudok nézni indulás előtt. Felnőttem nyár óta. Biztosan harmadszor is fogunk találkozni. Akkor majd normális asszony leszek, ígérem!

— Ugyanaz a kölyök vagy, akárcsak nyáron.

Gondosan becsuktad az ablakot. Jól eligazítottad a pokrócot. Felgyújtottad a lámpát. Felsegítetted a sportkabátját. Odanyújtottad a szendvicses csomagot, meg a pisztolyt. Ö egy kissé kinyitotta a száját. De hirtelen becsukta, s ajkai halvány vonallá váltak.

— Szólni akartál valamit?

— Valami szentimentális és ostoba dolgot szerettem volna mondani. Ne kérdezd, mit, s ne is erőltesd, kérlek, mert esetleg engedékeny lennék, tényleg megmondanám és haragudnék magamra.

Odaléptél hozzá és megcsókoltad. Ügy viselte el, mint te, amikor nagyon kicsiny voltál, s amikor anyád barátnői csókolgattak, amit utáltál, de tudtad, hogy el kell tűrnöd. Tudtad, hogy nem,vagy gyáva: ha ez a te harcod volna, elkísérnéd. De nem az. Nem ismerted többé. Kivel voltál a nyáron? Itt? Budapesten? A Duna mellett? Kivel? Vele? Talán mégis vele.

— Most indulok. Ne kísérj el! Szervusz! Mondd egész egyszerűen azt, hogy szervusz, semmi többet!

—• Szervusz!

Egyedül maradtál a szobában. Érezted, hogy mégiscsak éhes vagy. A maradékokból szendvicset készítettél magadnak.

Leráztad a szerepet. Nem kellett egészen idáig jönnöd, hogy megtanuld, mi az ijedség.

Ettél, anélkül hogy az időre gondoltál volna, legalább negyedóráig, lassan, alaposan megrágtál minden egyes falatot és semmin sem gondolkodtál, legföljebb felületesen csak azon, hogy megszámláltad a készletedet s magadban megkérdezted, vajon hány napig tart még az elemózsiád. Egyszerre végtelenül sok időd volt. Mintha az időt etted volna, a kenyérre kent időt. Olyan íze volt, mint a vajnak, friss volt, sem lágy, sem kemény. Jó ez az íz. Nem feleltél saját magadnak a kérdésre: milyen sokáig tart még mindez, gyorsan levetkőztél, habár sehová sem siettél — ura az idődnek, s azonnyomban mély, álomtalan álomba merültél, a téged vagy másokat fenyegető veszély tudata nélkül. Mintha mind25