Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Farkas Imre: Galamb a búzakeresztben (Elbeszélés)
vér. Benyúltam a mellembe és a kezemmel tiktakoltam a szívemet. Még mindig fehér. Éreztem, fogy az erőm. Rám dőlt az álom, elaludtam. Amikor felébredtem, a gyerek már nem volt a szobában. Elvitte lélegzetének szép dobbanásait. Letéptem az ablakról anyám rojtos nagykendőjét, amivel a rövid éjszakát akarta számunkra megnyújtani, és gyors, ideges mozdulatokkal dobáltam magamra a ruhát. A gangról edénycsörgés és beszéd hallatszott. Anyám és a gyerek beszélgettek. Néha nevettek is. Más reggeleken első útunk a kertbe vezetett. Szokásunk volt megkeresni az érett paradicsomokat, letördelni a nagyja zöldpaprikát, és összeszedni a szalmára hullott barackot. Mielőtt bementünk volna, reménykedve kopogtattuk a görögdinnyéket, szagolgattuk a sárgákat — érnek-e már? —, s mert a gyerek vakondot szeretett volna látni, leselkedtünk a vakondtúrásoknál. Ezen a reggelen puskával mentünk a kertbe. S amit eddig észre sem vettünk, csodálkozva láttuk most a reggel hullámain úszkáló sok-sok káposztalepkét. Egymásra néztünk, kemény és sóvár tekintettel, azután vissza a lepkékre. — Részegek? — Lepkék. Koccanó fogakkal osontunk a gömbölyödő káposzták között. — Pakk — nem talált. Megvártuk, míg leszáll, s mezítláb lopakodtunk a közelébe. Részegítő volt ez a lopakodás. Talpunk emlékezően érezte a göröngyöket, a dinnyeindák hűvös kígyóit, a búzaföld éles tarlóját. Szájpadlásunkra mozdulatlan csomókban tapadt a nyál. Céloztunk, lőttünk. Ingerülten rángattuk egymás kezéből a fegyvert: „Még! Még!” Nyomunkban szárnydarabok, sebzetten tántorgó lepkék, leszakított potrohok, fejnélküli torzók, és zöld lepkevér. Bőszítő, ragacsos lep- kevér. Hatalmasok voltunk, hatalmasabbak tegnapi magunknál. De csak délig. Ekkorra meguntuk a lepkéket. A lepke olyan semmitmondóan tud meghalni. Hiányozott szemünknek a pálya megtörő íve, fülünknek a lehulló test döbbenése, érzékeinknek a sikoly. Elhatároztuk, madárra is lövünk. De mert valami még karmolászott belülről, abban állapodtunk meg, hogy csak kalózverebekre — amelyek más udvarokból jönnek — és a seregélyekre emelünk fegyvert. A hátsó kapunál álltunk. A góré tetején izgatottan gurgulázott a hárommotoros személyszállító. Tavaly nyáron faragtam a gyerekeknek. Az öregek is szerették, gondolom, mert emlékezhettek róla ránk, s mert mutatta a szélirányt. „A magassági kormányt meg kell javítanom — néztem a farkára — megrepedt.” Az avas szalmakupac mellett húzódott a háztájiból leszakított téesz búzaföld. Nem nagy az egész, tizenkét kereszt, ha termett rajta. A tarlót fölverte a folyondár, a felső keresztek már barnállottak. „Behordhatnák — gondoltam —, míg ki nem csépelik a madarak.” A szélső keresztre ekkor két galamb hullott az égből. Csirkegalambok voltak. Piros a szemük, piros a lábuk is. Az egyik hófehér, a másik rózsaszín. Néhány pillanatig éberen figyeltek, s mert nem moccant semmi a tájban, a fehér leugrott a tarlóra, és lakmározni kezdett a hullott szemekből. Ütemesen, mint a dugattyú, törzséből ki-be mozgott a fej. A rózsaszín a búzakereszten maradt. Figyelt, mintha valami nyugtalanítaná. Mozdult kezemben a puska, de visszaparancsoltam. A gyerek hangtalanul állt mellettem. — Lőjjétek le! — szólt halkan apám a padlásfeljáratról. — Mindig itt torkoskodnak. Éreztem a hangján, nem bánná, ha nem lőnénk le. 8
