Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - Farkas Imre: Galamb a búzakeresztben (Elbeszélés)

— Dehogy lövök rá — gondoltam —, csak megcélozom. Csak megcélozom . . .

Vállamhoz rándult a puska.

Apám szokatlanul fürgén nekiindult a garádicsnak. Óvatlan léptekkel, sánta ütemben haladt. Amikor lépett, kezével megragadta a karfát és lódított magán. Ha tűz füstje látszott messzi határról, akkor szoktunk így felrohanni oda: hol ég? mi ég? ... De ő akkor is ritkán, mert szédült.

Mindezeket a koponyám hátsó felével láttam. A szemembe akkor már tétova mozdulatokkal beúszott a nézőke, utána a célgömb. Tudtam, bele fog úszni a rózsaszínű galamb is, és vártam, és akartam, hogy úgy legyen.

Amikor a célgömb találkozott a nézőkével, a gyerek felől különös nesz hallatszott. Mélyről induló, garattal, foggal szűrt, feszülő hang. Olyan — a végén el vékony odó, emelkedő, meg nem szakadó sóhaj. „Mintha nyüszítene” — gondoltam figyelmetlenül, mert az ujjamnak nekidőlt a ravasz. Amikor a célgömb rátapintott a rózsaszín mell közepére, s megéreztem magamban az ölést, a gyerekből elszabadult a kiáltás és dörrent a padlásajtó.

A két galamb heves szárnycsattogással felrepült. Felénk tartottak. A fehér szállt elől. Amikor felénk ért, akkora lett, mint egy ember, és vörösen lángolt a tolla.

Apám és fiam úgy néztek rám, mint beteg hozzátartozójukra, aki lázrohamában torkuknak ugrott.

— Hiszen vére van ... — mondta szomorú elképedéssel a kis gyerek.

— És búzát eszik, mint mi... — szólt az öregember a padlásfeljáróban.

Ekkorra kitisztult a szemem, és megszűnt bennem a remegés. Nem kérdeztem már semmit. Értettem. Soha semmit világosabban és sajgóbb eszméléssel, mint ezt: „A kisgyerek és az öregember erősebb nálam. Erősebbek egy galambbal.”