Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Szamos Rudolf: A táncosnő (Regényrészlet)
SZAMOS RUDOLF A TÁNCOSNŐ Éva a kőzátonyon ült. A vizet, a gát oldalának vetődött egymásra dőlt jégtáblákat nézte. A kő hideg volt és a fázós didergés a szívéből járta be testét. A Dunába nyúló kőgát töve kicsiny szigetbe kapaszkodott. A lány arra gondolt: délben még melegen sütött a nap és az idén korán kezdett tavaszodni. Kopott lóden- kabátját derekánál szorosabbra vonta. A gát végénél időnként megreccsent egy jégtábla. A kőnek ütődött. A halászok szerint ott a legmélyebb a víz. A négy év előtti jégár vájta a láthatatlan víz alatti üreget, amikor a gát csücskét is letépte. A folyó felett, a homok szigetek mögül sötétedő szürke árnyakkal lépett ki a februári este. „Hideg lehet a víz, hidegebb a kőnél. Erre nem jár senki. A holtág jegén a madár se áll meg.” A délutáni vonattal érkezett Pestről. Az állomástól idáig öt kilométert gyalogolt. Ütközben ismerősökkel találkozott, de nem jött a pusztáról se szekér, se gép. Cipője sarka a sziklákon letörött. Még néhány ilyen enyhe nap és a Dunáról levonul a jég. „Gyalog nem is olyan hosszú ez az út. A fák itt feketére festik a vizet. Azt se lehet látni, jég van ott vagy víz. Nem volt hosszú ez az út. Holnap lennék tizenkilenc éves és nem lehet titkolni tovább. Vasárnap Kati néni furcsán nézegetett. Azt kérdezte: meghíztam?” A jégtáblák ritkásan úsztak. Fehér szegélyük szeszélyes alakokat rajzolt „Én nem úszom velük. Engem lehúz a Duna”. Tétova mozdulattal végigsimított a hasán. Az árnyakkal takarózó folyót látta és nem látta a gát végénél felbukkanó csónakot. sH * * Négy hónappal ezelőtt került ebbe a dunántúli faluba. Az iskolában nem tanult róla. Azt se tudta, hogy ez a falu szerepel-e a térképen, de nem is érdekelte. Pestről jött, autóval. A szerkesztőség kocsijában Karcsi hozta magával és azt mondta: itt majd minden jó lesz. A Kishegyi utcában él egy asszony, annál jó lesz. Kati néninek hívják. Nevét a menetlevélre nem írták rá. Karcsi mondta és amit mondott, az úgy volt jó. Az autóban nem lehetett, beszélgetni. Nem kérdezhetett semmit. A sofőr miatt megtiltotta Karcsi. A sofőr se szólt. Senki se szólt. Pedig szorongva szerette volna többször is elkérdezni: hova megyünk, kedvesem? Hallgatni kellett és a hallgatás a verésnél jobban fájt. A templomnál álltak meg. Karcsi a sofőr hallatára ezt kérdezte: „Tudja, eivtársnő, merre van a Kishegyi utca? Válaszra nem várt. „Akkor elkísérem” 136
