Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Szamos Rudolf: A táncosnő (Regényrészlet)

mondta és az ülésről kiemelte a kis utazóbőröndöt. Később, amikor messzebb kerültek az autótól, türelmetlenül magyarázkodott: „Ugye megérted? A so­főrnek nem kell tudni”. Bólintott és a könnyeivel küszködve lépegetett a porló homok-úton. „Már mindent elintéztem. Ha ilyen makacs voltál, itt kivár­hatod”. Attól kezdve, hogy a szolnoki színház színpadán a díszletek mögött meglátta Karcsit — makacs volt. Először csak rátapadó szemeit látta. Ezt látta tánc közben is, ezt látta taps közben is, mert annyira tapsoltak, hogy kétszer ismételte a táncot. A taps után kiszaladt a díszletek közé. „Csodálatos volt”, — dicsérte Karcsi és az egyik színésznő így szólt: „Évikém, engedd meg, hogy barátomat bemutassam. Együtt jártunk a főiskolára, de belőle újságíró lett.” A fiúra nézett és elpirult. Titokban ilyen magas férfiakról ábrándozott. Magasakról és barnákról, mert az apja üldözte. Kislány volt még, elsős gim­nazista, akkor hallotta részegen veszekedő apjától, aki anyját ütötte és kia­bált: „Ha megdöglesz, akkor is a szeretőm lesz. Érted? Szeretőm, mint voltál te annak a szegedi csavargónak. Nem azért gürcöltem más fattyáért. Nem azért...” „Most részeg vagy, azért mondod, de tudod, hogy te vagy az apja.” „Hazudsz... Megcsaltál. Azt hiszed, elfelejtettem? A ringyóm lesz, és te végignézed”. Attól kezdve reszketve járt haza. Mindig hívott valakit, aki hazáig kísérte, aki előre a lakásba nézett. Anyjába kapaszkodott és nem volt perc, hogy egyedül kerüljön apja közelébe. Pedig apja a színházban is ott volt. A zsinór-padlásról figyelte minden léptét. Az iskola elé is eljárt, hogy lesse, kivel megy haza. Ügy tett, mintha semmiről se tudna, de az anyja is ott volt. Két évig táncolt a színházban. Előadás után megvárta anyja, a jegy­szedő, hogy néha elkísérje a színész-klubba. Fél óra múltán megjelent az apja is, és jaj volt, ha férfire nézett. Érettségi után a rendező Pestre akarta kül­deni. Apja tombolt és fenyegette, ha főiskolára mer menni, megöli. Nem azért tűrt, dolgozott érte, hogy mások most elszakítsák tőle. Karcsiból melegség áradt. Karcsi utána ment a klubba és a fülébe súgta- „Szebb vagy itt mindenkinél. Rád a nagyvilág tarthat igényt s nem ez a poros kisváros. Mi lesz így belőled?” A szavak végigremegtek benne. Július volt és menekülni kellett a félel­métől, a nehéz napok elől. Minden éjjel reszketve várta, mikor következik be apja részeges fenyegetése. A felvételi vizsgákat már lekéste, de Karcsi meg­ígérte: segíteni fog és minden jó lesz. Már akkor tudta, nem élhet nélküle. Szökni, futni kell a halál elől, amely otthon leselkedett rá. „Az enyém leszel”, — mondta a fiú és az első lopott csókot néki adta. „Híres leszel” — duru­zsolta a fiú — „csak merj lázadni bátran”. Másnap elszökött a délelőtti próbáról. A Tisza-hídnál találkoztak és meg­lepődött, milyen mézes szaga van a nyárnak. A füzesben bujkáltak. Virágot téptek és kergetőztek. „Vigyél magaddal” könyörgött Éva. „Négy napunk van még a végtelenből” — válaszolt a fiú. „Szeretlek, mint lángot a füst” mondta és Éva soha olyan forrónak nem érezte a hűvös alkonyt. „Gyönyörű vagy én életem megtalált jobb fele.” „Jaj a színház” — riadt fel a hosszúra nőtt árnyak láttán. „Ördögbe vele. A szobámban várlak.” A szálloda portása nem nézett oda a kis bőrönddel érkező, zilált hajú fekete lányra. A színházból ismerte, legutóbb a Montmartre-i ibolyában látta. A fiú a lépcső aljánál várta. Vendég nem volt. Kíváncsi szem se volt, csak a szerelem volt. A szoba ablaka a Főutcára nézett. Karcsi keze nedvesen tapadt karjára. „Szeretsz?” „Imádlak”. A szavakkal játszani kellett. Annyi­137

Next

/
Oldalképek
Tartalom