Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Szamos Rudolf: A táncosnő (Regényrészlet)
mondta és az ülésről kiemelte a kis utazóbőröndöt. Később, amikor messzebb kerültek az autótól, türelmetlenül magyarázkodott: „Ugye megérted? A sofőrnek nem kell tudni”. Bólintott és a könnyeivel küszködve lépegetett a porló homok-úton. „Már mindent elintéztem. Ha ilyen makacs voltál, itt kivárhatod”. Attól kezdve, hogy a szolnoki színház színpadán a díszletek mögött meglátta Karcsit — makacs volt. Először csak rátapadó szemeit látta. Ezt látta tánc közben is, ezt látta taps közben is, mert annyira tapsoltak, hogy kétszer ismételte a táncot. A taps után kiszaladt a díszletek közé. „Csodálatos volt”, — dicsérte Karcsi és az egyik színésznő így szólt: „Évikém, engedd meg, hogy barátomat bemutassam. Együtt jártunk a főiskolára, de belőle újságíró lett.” A fiúra nézett és elpirult. Titokban ilyen magas férfiakról ábrándozott. Magasakról és barnákról, mert az apja üldözte. Kislány volt még, elsős gimnazista, akkor hallotta részegen veszekedő apjától, aki anyját ütötte és kiabált: „Ha megdöglesz, akkor is a szeretőm lesz. Érted? Szeretőm, mint voltál te annak a szegedi csavargónak. Nem azért gürcöltem más fattyáért. Nem azért...” „Most részeg vagy, azért mondod, de tudod, hogy te vagy az apja.” „Hazudsz... Megcsaltál. Azt hiszed, elfelejtettem? A ringyóm lesz, és te végignézed”. Attól kezdve reszketve járt haza. Mindig hívott valakit, aki hazáig kísérte, aki előre a lakásba nézett. Anyjába kapaszkodott és nem volt perc, hogy egyedül kerüljön apja közelébe. Pedig apja a színházban is ott volt. A zsinór-padlásról figyelte minden léptét. Az iskola elé is eljárt, hogy lesse, kivel megy haza. Ügy tett, mintha semmiről se tudna, de az anyja is ott volt. Két évig táncolt a színházban. Előadás után megvárta anyja, a jegyszedő, hogy néha elkísérje a színész-klubba. Fél óra múltán megjelent az apja is, és jaj volt, ha férfire nézett. Érettségi után a rendező Pestre akarta küldeni. Apja tombolt és fenyegette, ha főiskolára mer menni, megöli. Nem azért tűrt, dolgozott érte, hogy mások most elszakítsák tőle. Karcsiból melegség áradt. Karcsi utána ment a klubba és a fülébe súgta- „Szebb vagy itt mindenkinél. Rád a nagyvilág tarthat igényt s nem ez a poros kisváros. Mi lesz így belőled?” A szavak végigremegtek benne. Július volt és menekülni kellett a félelmétől, a nehéz napok elől. Minden éjjel reszketve várta, mikor következik be apja részeges fenyegetése. A felvételi vizsgákat már lekéste, de Karcsi megígérte: segíteni fog és minden jó lesz. Már akkor tudta, nem élhet nélküle. Szökni, futni kell a halál elől, amely otthon leselkedett rá. „Az enyém leszel”, — mondta a fiú és az első lopott csókot néki adta. „Híres leszel” — duruzsolta a fiú — „csak merj lázadni bátran”. Másnap elszökött a délelőtti próbáról. A Tisza-hídnál találkoztak és meglepődött, milyen mézes szaga van a nyárnak. A füzesben bujkáltak. Virágot téptek és kergetőztek. „Vigyél magaddal” könyörgött Éva. „Négy napunk van még a végtelenből” — válaszolt a fiú. „Szeretlek, mint lángot a füst” mondta és Éva soha olyan forrónak nem érezte a hűvös alkonyt. „Gyönyörű vagy én életem megtalált jobb fele.” „Jaj a színház” — riadt fel a hosszúra nőtt árnyak láttán. „Ördögbe vele. A szobámban várlak.” A szálloda portása nem nézett oda a kis bőrönddel érkező, zilált hajú fekete lányra. A színházból ismerte, legutóbb a Montmartre-i ibolyában látta. A fiú a lépcső aljánál várta. Vendég nem volt. Kíváncsi szem se volt, csak a szerelem volt. A szoba ablaka a Főutcára nézett. Karcsi keze nedvesen tapadt karjára. „Szeretsz?” „Imádlak”. A szavakkal játszani kellett. Annyi137