Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - Weöres Sándor versei: Epilógus, Hszi-Csün hercegnő

WEÖRES SÁNDOR VERSEI:

EPILÓGUS

Mégse mindegy; pedig utánam nem marad élelmes kis család, se tortaszelet-forma ház és kert, ékelve gipsz-önérzetű sorba, hulltomban meztelen imádjam az Urat,

fillér is égetett, gatyámat is sokalltam, bámulva, hogy önnön nedvétől részegen mindenki ráng, kering, törtet, sosem pihen, s vágyna száz évig is paskolni ennyi bajban;

tudom, sosem lehet jobb ez átvonulás,

mert mindig szutykosat sulykol a nagymosás,

a szenny mind visszahull, és elröppen a tiszta:

mégse mindegy, hogy a derűs lét ősi titka

szavamból fölkel-e és útjukra borítják,

vagy csak holttestemet turkálják, mint giliszták.

HSZI-CSÜN HERCEGNŐ

Ahol a csontokon áttüzelő zafír háborgat holtakat, hogy kondában röfögve szürcsölni keljenek, sörtéiken zefír rózsaszín fésűje, mint anyjuk könyörögve:

itt gyötri Han szépét kancatej és kefir, nyersbőr-sátor alá hazájából örökre kivetve pusztai hőségbe, míg Ophír elmerül feketébb, csillagosabb körökbe.

Lám, égi kézben is kockajáték pörög; de az eltört tükör épségben jut a sírba, mint tó színe, mikor nem tépik ördögök.

Lelkét hazafelé a sárga daru hívja, testével pusztai durva mén dübörög, és minden sors repedt disznó-csülökre írva.