Eger - hetilap, 1893
1893-04-04 / 14. szám
106 rost, vagy vidéket, mely hazai irodalmunk minden tiszteletre méltó munkásainak ily diszes phalanxát volna képes felmutatni? Egerben tehát egy „irodalmi egyesület“ létrehozására, miként Ön, mélyen tisztelt Uram, látja és tudja, valamint látjuk és tudjuk mi is mindnyájan, a megkivántató szellemi erők és faktorok bőségesen megvannak. Nincs tehát egyéb hátra, mint hogy ez erők és tényezők egységes, kompakt, szerves egészszé tömörittessenek. Mert csak az egységben van az erő. Az erők szétágazása, szeparatisztikus czélok szolgálatára különvált erők hasznos és üdvös munkásságot fejthetnek, s fejtenek is ki ama czéluk elérésére, mely őket egyesítette, — de a közre, az általánosra nézve, törekvésük, erőik arányához képest, többnyire csekély eredményűnek, s hatásúnak bizonyul. Az Egerben évek óta virágzó „egri egyházmegyei irodalmi társulat“ szép és nemes czélt tűzött maga elé, melynek szolgálatában kiváló tehetségek, ismert irodalmi erők nagy serénységgel munkálkodnak de munkásságukról, s annak eredményéről és hatásáról — ama szükebb körön kívül, melyben mozognak, — a nagy közönség alig tud valamit. Egységben van az erő és hatalom. Egyesülniük kell irodalmi erőinknek, hogy összeható, együttes, szervezett tevékenysé- gök által egy általánosabb czél: társadalmi életünknek a műveltség mai követelményeihez mért kifejlesztése elérhető, megvalósítható legyen. Mindnyájan tudjuk és érezzük: mennyire kívánatos és szükséges ez széles e hazában mindenütt; de főleg nálunk — Egerben, hol egy ily irodalmi egyesületre igen sok, nagy fontosságú s érdekű feladat vár! E kiváló feladatok közt mindjárt első sorban, még pedig legközelébb, itt áll előttünk a világirodalom mai legnagyobb alakjai egyikének, koszorús regényírónk: Jókai Mór ötvenéves Írói jubileuma országos megünneplésének kérdése, melyben, mint köztudomású, hazánk minden müveit városa méltó részt kíván venni, melyből tehát Egernek sem szabad elmaradnia, ha joggal igényli, hogy neve a müveit magyar városok sorában illő helyet foglaljon. Nem lehet ez ünnepségről Egernek hiányoznia másrészt azért sem, mert Jókai Mór Eger városa iránt való figyelmének, érdeklődésének, s jó indulatának már több Ízben nyilvánvaló jelét adta. így a többek közt akkor is, midőn az Ínségbe jutott horvát testvérek javára Egerben tartott diszes hangversenyen közreműködött; újabban pedig akkor, midőn a legutóbbi képviselőválasztás alkalmával nálunk mint képviselő- jelölt föllépett. Mert akárhogy gondolkozzanak is mások, én, ki ellenkező politikai nézetet vallók, bátran ki merem mondani, hogy e föllépés, egy Jókai Mór részéről, kétség kívül megtisztelő volt Egerre nézve. De ha akkor az egri polgárság nagy többségének hazafiui meggyőződése oda nyilatkozott is, hogy jeles hazánkfiát politikai hitvallásában nem fogadja el követendő vezéréül: annál fényesebben, annál impozánsabban kell ez alkalommal Eger összes polgárságának, pártkülönbség nélkül, közlelkesedéssel megmutatnia, s bebizonyítania, mily nagyra becsüli, mennyire tiszteli, s rajongással szereti őt, mint nagy irót, mint a haza a nemzet méltó büszkeségét! Miként, mi módon vegyen részt kulcsos Eger város müveit közönsége, régi jó hírnevéhez méltóképen, koszorús Írónk, Jókai Mór ötven éves Írói jubilaeumának országos ünnepében: ennek megállapítására s a kellő intézkedések megtételére nézve, meggyőződésem szerint, a leghivatottabb, s legilletékesebb fórumnak tartom az egri irodalmi férfiaknak egyelőre ad hoc, rövidesen megalakítandó egyesületét. Hogy irodalmi erőink a jelzett czélra egyesithetők legyenek, mindenekfölött egy központra, egy vezérszellemre van szükség, akinek zászlaja köré ez erők sorakozzanak. S midőn az a kérdés merül fel, hogy ki legyen e vezérférfiű? — a feleletben a közérzés, a közhangulat, minden gondolat egyedül Ön felé irányul, minden ajkon csak az Ön neve haugzik fel, mélyen tisztelt Uram. S ez nagyon természetes is. Sem az Ön ismert jelleméhez, sem az én jelen feladatomhoz nem férhet, hogy most itt, e helyen, az Ön érdemeinek magasztaló felsorolásában áradozzam. Mert minden müveit ember tudja, mert tudnia kell, hogy Ön, mélyen tisztelt Uram, mint nemzeti irodalmunk művelőinek koszorús, veterán bajnoka, méltó helyet foglal el a „nemzet napszámosainak“ diszes seregében. Az „EGER“ tárczája. Margit emléke. Angyal kellett az Istennek. . . Ki annyi szívnek oltárképe voltál, Te is pihensz már néma hant alatt, — Nemes szivednek vágyó dobbanása Olyan korán, oly hamar megszakadt; Könyörtelen a végzet, vas kezével Élted világát durván tépte szét, Halotti fátyolt vont a szép tavaszra Letörve annak legszebbik díszét. Megdöbbenünk, a szív fájó verését Enyhíteni nem képes semmi sem, Álomnak tetszik a szörnyű valóság, Hogy lényed már a sir mélyén pihen; Csodás szemednek megtörött sugára, A dalos ajk örökre néma lett, A szép tavasznak nem látod virágát, Csak azt, mely ott nőt bűs sírod felett. Mit álmodol kemény karján a sírnak Te korán meghalt kedves szép virág, Jer látogass meg, mondd el álmaimban, Tudod-e azt, hány szív gondol reád?! Hány boldogság van eltemetve mélyen A sírban, mely téged magába zár, Hol a madár fájó dalát tanulja, S megtört fénynyel pihen a napsugár. Nem vagy feledve, lelkem ott pihen meg A temetőben sirhantod felett, Hol nincs öröm, csak kin, mely tépi szivünk, S a szél sóhajt halotti éneket; Ott hallgatom a kis virág beszédét, Mely titkos hangokon susog, regél: „Csak azt sirasd, kit mindnyájan felednek, Nem halt meg az, ki a szivekben él!!“ _________ Szapáry József, A tüsszentésről. A mindennapi életnek ezer szokása és szólásmódja van, melyeket naponként használunk, anélkül, hogy jelentőségüket ismer- nők s megkérdeznők, miként eredtek, s váltak úgy szólván második természetünkké. Valaki például tüsszent, azt mondják rá: „Egészségére!“ „Tüsszentett!“ — „Igaza van !“ Minő jelentőségük van ezen felkiáltásoknak? A legtöbb esetben azzal felelhetünk csak, hogy: Isten a megmondhatója. Pedig igen érdekes volna tudni e szokásos szólásmódokról, mikor születtek meg, minő körülmények között használták őket először, s mily eseményeivel a múltnak összefüggésben jutottak el korunkig. Használatuk az ókor homályába vész gyakran, mint ez kivált a tüsszentéssel összekötött jókivánattal áll. Azt tartják ugyan, hogy ennek szülővárosa Róma, és pedig II. Pelagius pápa korában, ki 577-ben lépett szent Péter trónjára. Irtóztató pestis dühöngött ekkor Olaszországban s még utódja nagy Gergely pápa is hasztalan igyekezett istenies énekek és kegyes imádkozások által megszüntetni. Miután e dögvész több évtizeden át pusztított, bevégződött egy járványos betegséggel, melyben a tüsszentés a halál közellétét jelentette. Ez alkalomból eredt volna a jókivánat: „Egészségére !“ azaz: kerüld ki a halált. Azonban minden alapnélküli ez állítás, és a mesék orszá-
