Egység, 2021 (31-32. évfolyam, 138-149. szám)
2021-02-01 / 139. szám
egység | 2021 FEBRUÁR 30 ÉCESZGÉBER „GYILKOS NÉMET GOLYÓ” Amikor kimegyek a nagymamámhoz, özv. Priester Edénéhez a Kozma utcai izraelita temetőbe, ahol hozzá hasonlóan több olyan „holokauszttúlélő” nyugszik, aki a pesti gettóban átélt szenvedéseibe halt bele, van egy tájékozódási pontom. PELLE JÁNOS ÍRÁSA lás felszámolása a Népszínház utcában és a Teleki tér környékén, melyről Karsai László Szálasi-életrajzában egyetlen szót sem szól. Számvéber Norbert, a Hadtörténeti Levéltár igazgatója idézi Petrovics György, 1. gépkocsizó lövészezredbeli tartalékos százados 1947. januári levelét, melyben visszaemlékezett a külső-józsefvárosi harcokra: „Másnap (1944. október 16-án) a Népszínház utcába mentünk ki, de ott nem történt semmi részünkről, mert addigra a Nemzeti Színház mellett állomásozó német Tigrisek elvégezték a szokott romboló munkájukat. Amikor mi bementünk, harckocsi ágyúkkal kilőtt felső emeleti lakásokat és tetőket láttunk és az utca vége felé, a jobboldali járdán kb. 25-30 zsidó férfinak a hulláját, amit a németek előtte géppuskáztak le. A mi alakulataink megérkezte után már csak pár lövés történt, de nem lehetett megállapítani, hogy honnan jön, és kárt sem tett senkiben, így harc nem fejlődött ki.” Zsidó munkaszolgálatosok legyilkolásában a fővároson kívül is részt vettek németek, nagyobbrészt olyan, frissen felállított SS alakulatok tagjai, akik önként jelentkező magyarok, illetve „népi németek” voltak. Valószínűleg ez volt a helyzet 1944. október 6-án és 7-én Cservenkán, majd 11-én Kiskunhalason is, ahol 196, Újvidékről érkezett munkaszolgálatost gyilkoltak meg SS-ek. A vasútállomáson végrehajtott mészárlásban részt vettek helybeli polgári személyek, csendőrök és vasutasok is, akiket később népbíróság elé állítottak. Ez a tény arra utal, hogy az SS alakulat nem volt fegyelmezett, a tagjai között halasiak is lehettek, és a tömeggyilkosság nem előre megtervezett, hanem „rögtönzött” volt. Karsai László előszeretettel hasonlítja össze a vidéki zsidók 1944. áprilisa és júliusa között végrehajtott deportálását a nyilas terrorral, s ebből von le következtetéseket Szálasi rendszeréről. Ezekből a tényekből kiindulva mégsem lehet úgy ösz szehasonlítani Horthy Miklóst és Szálasi Ferencet, hogy az utóbbi megítélése kedvezőbb legyen. A rögeszméivel elfoglalt Szálasi felbomlóban lévő államapparátussal, a Wehrmachtnak alárendelt magyar katonai egységekkel, egy napról napra zsugorodó területű Magyarországon „vezette a nemzetet”. Eközben a zsidók legyilkolásához a németek már nem nyújtottak érdemi segítséget. Így, ha tekintetbe vesszük, hogy Szálasi akadályozta meg Horthy „kiugrását” a világháborúból, a felelőssége legalábbis egyenrangú a kormányzóéval. A cikk teljes terjedelmében a Neokohn portálon olvasható Ott állok meg a kocsival, ahol a szomszéd parcella szélén egy fekete márvány síremlék emelkedik. Rajta arany betűkkel a következő felirat olvasható: „Itt nyugszik [...], az önfeláldozó anya. Három és fél éves kislánya keresésére indult, akit az újpesti nyilasok raboltak el, és gyilkos német golyó áldozata lett.” Többször eltűnődtem a szövegen. Szinte biztos, hogy a szerencsétlen fiatalasszonyt nem a németek, hanem ugyanazok a nyilas pártszolgálatosok lőtték agyon, akik a gyermekével is végeztek. Hozzátartozói mégis a németeket tették felelőssé a haláláért. Ez jutott eszembe, amikor elolvastam 444.hu hírportá lon látható, A gyilkosok emlékműve című dokumentum film ről fellángoló vitát, melyhez Karsai László és Máthé Áron történészek is hozzászóltak, vitatva, illetve kiegészítve a filmben megszólaló Ungváry Krisztián kijelentéseit. Ő azt állította, hogy „1948 után a nyilasok szisztematikus üldözése abbamaradt, tulajdonképpen egy politikai csoportot tudok mondani a Rákosi-rendszerben, akit nem üldöztek, azok furcsa módon a nyilasok.” Majd megjegyezte, hogy „nem a németek, nem egy külső hatalom gyilkolta le Budapest lakosságát, hanem alapvetően nyilas pártszolgálatosok”. A magam részéről egyetértek Ungváry Krisztiánnal. Különbséget kell tenni a Nyilaskeresztes Párt tagjai és a fegyvert viselő pártszolgálatosok között. Természetesen az utóbbiak túlnyomó többsége az előbbiek közül került ki, saját elhatározásukból. Egyes kelet-magyarországi városokban, mint Makón, 1939 után tömegesen léptek be Szálasi Ferenc pártjába a radikalizmusra hajló szegényparasztok. Őket a kommunisták valóban nem üldözték, hanem igyekeztek megnyerni maguknak. Csepelen, Kispesten és Újpesten is sokan „igazoltak át” az MKP-ba. 1948 után a nyilas párttagság már „bocsánatos bűnnek” számított. Budapesten a nyilas pártszolgálatosok, illetve a Nemzeti Számkérő Szék tagjai hajtották végre pl. az ellenállási központok felszámolását, igaz, az őket kirendelő Vajna Gábor nyilas belügyminisztert erre a német erők parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch rendőrtábornok, a IV. SS hadtest parancsnoka utasította. Hasonlóképpen az 1944. novemberi józsefvárosi deportálásokat is a németek kezdeményezték, de magyar csendőrök és nyilasok hajtották végre. Van azonban egy kiemelten fontos, tragikus epizód, melybe a németek is „belefolytak”. Ez az 1944. október 15-i nyilas államcsínyt követő zsidó fegyveres ellenál-
