Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1966. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 4.)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Dr. Berencz János: Erkölcsi nevelési problémák a magyarországi vidéki pedagógiai sajtóban 1867—1945.

kígyó a méreggel, úgy jő a gyermek a világra a rosszal." A gyermek másoktól — társaitól, felnőttektől — tanulja meg az illetlen, durva beszédet. A szerző elmondja saját reagálását, az illő beszédre szoktatás tapasztalatait. Eleinte vesszővel, azután morális történetekkel próbálkozott, majd kedvezmények megvonásával (pl. játékból, szórakozásból kizárás,) és szigorú intéssel. A legfontosabb követelménynek a környezet jó példáját, a rendszeres szoktatást tartja. Erőszakosan nem lehet illedelmes beszédre szoktatni. A lényeg a következetes példamutatáson és a szép szó, a meggyőzés erejében van. Érdekes, szövevényes pedagógiai problémát vet fel a gyermek bocsánatkérésére vonatkozóan a ,,Barsmegyei Tanügyi Értesítő" 1904/2. számában Kurucz Ernő. („A gyermektől nyújtott elégtétel.) Helyesen, a gyermeket megérteni törekvő humanista szemlélettel vallja a szerző, hogy nem kell erőszakolni a formális, szavakban történő bocsánatkérést. Ha a gyermeket ilyen „bocsánatkérésre" kényszerítik, ez erőszakolt, formális marad, hiányzik a belső indíték. Az ilyen eljárás a gyermeket dacossá, képmutatóvá teheti. Sokat árthat e téren a felnőtt túlzása, indulata, következetlensége. Mi történjék viszont akkor, ha a felnőtt vétett a gyermek ellen, pl. kellő ok nélkül, igazságtalanul vádolta, büntette stb? Ilyen esetekben már nehezebb a válaszadás. A szerző küszködik az „igazságszolgáltatás", az őszinteség következménye és a „felnőtti tekintélytartás" szükséglete között. Olyanfajta bocsánatkérést, beismerést tart indokoltnak a felnőtt részéről, amely leplezettebb, rejtettebb, közvetettebb jellegű. A cikk érdekes, mert szemléletesen jelzi a dilemmákat, az ellentmondásokat, amelyekbe egy becsületes, humanista, igazságszerető pedagógus — a polgári konzervatív pedagógia környezetében, légkörében kerülhet. Ha merev, egyoldalú tekintélyi kapcsolat van a gyermek és felnőtt közt, akkor az „igazságtevés" és a felnőtt bocsánatkérése konfliktusos helyzethez vezet: a felnőtt, vagy igazságos és bocsánatot kér, de akkor csorbítja tekintélyét, — vagy nem kér bocsánatot, akkor meg nem igazságos. A szerző valami langy kompromisszummal, fél-bocsánatkéréssel próbálja megoldani a problémát. Nem veszi — nem is vehette a maga korában — észre, hogy ez a probléma megoldhatatlan a konzervatív pedagógia talaján. Csak őszinte, harmonikus, a gyermeket tiszteletben tartó légkörben lehet az ilyen helyzetet őszintén, egyértelműen jól megoldani, ilyen esetekben ugyanis nem sérti a felnőtt tekintélyét, ha elismeri tévedését. Végül néhány esetben találkozhatunk a humanizmusra nevelés általánosabb, összefoglaló kifejtésével is, természetesen a vallásos és polgári humanizmus talaján, (pl. „Alsófehérvármegyei Tanügy", 1903/9. sz. „A humanizmus az iskolában", — „Evangélikus Népiskola", Sopron, 1909/6—7. sz. Hajas Gj^ula: „A humanizmus az iskolában.") A jellemnevelés, akaratnevelés kérdéseinek boncolgatásával elég sűrűn találkozhatunk a régi vidéki pedagógiai sajtóban. A cikkek többsége azonban a valláserkölcsi neve47