Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

KÖDÖBÖCZ GÁBOR: Kányádi Sándor költészetszemléletének ala-kulása, a lírai személyiség formálódása

egyik legszakrálisabb szimbóluma. A versben utalásszerűén és egy sornyi vendégszöveggel („itt ringatja rég az álom") jelenlévő Aprily-mü (Tavasz a házsongárdi temetőben) is ezt támasztja alá. A lírai személyiség persze Jékely Zoltán elbeszéléskötetéből (A házsongárdi föld) is kaphatott inspirációkat. A másik fontos elem, a keresés mozzanata nemcsak a múltbeli emlékek föl idézését („legelőször a házsongárdi kaptatón / voltál szívélyes kalauzolom", „évek múltán a bérházrengeteg / útvesztőiben kerestelek", „ballagdáltunk a margit-hídon át", „átkocogtuk hármasban a dunát"), hanem a régi és újabb sírok kutatását is jelenti („ó a házsongárdban hányszor kerestelek / mint a kitartó s konok turista sereg / keresgél sírhantról sírhalomra"). A jeltelen sírhantok s elkorhadt síremlékek látványa, a keresés hiábavalósága és a tisztességtevő emlékezés realizálhatatlansága a versbeli rezignált szomorúság és elégikus lemondás egyik legfontosabb tényezője. A másik pedig a pusztulás Rilke-versben megszólaló egyetemlegességének tudata: „mi mind lehullunk. (...) hullva hull le minden." Az elmúlástudat szorongató élményét ellensúlyozza a derűsebb, játékosabb szövegrészek humorral vegyített oldottsága, idillel érintkező emberi melege („dicsérted ügyességemet / szinte kár értem / hogy időm versekre fecsérlem / életlen fejszéddel is mily kiváló / tehetség vagyok mint favágó" (...) kiskocsmák fény presszó s mert áron odajár / végül a kis royal / és mindig hármasban vagy még többedmagunk / margitka szomorú áhított angyalunk" (...) „serlegből ittunk a brassói ötvös ős / munkája volt-e mint egy édes ősz / megvillant benne a bor tüze / hármasban voltunk akkor is emlékszel-e"). A baráti társaság, a jóízű poharazgatások, a „titkokat rebbenő tünde nők", a pompás serleg és a „bor tüze" az életértékek, életszépségek és életörömök iránti nyitottságot jelezve implicit módon mintha egy végleg letűnt létforma „a la recherche"-szerű radnótis szomorúságát is kifejezné. Az egykori költő-baráthoz szóló verset a szerzőkre, művekre, szereplőkre, műfordításokra és műhelyproblémákra való megszámlálhatatlanul sok utalás teszi hangsúlyozottan irodalmiassá (szász imre, agrhezi-vers, jambus, spondeus, áron [Tamási], lator, grandpierre, rosinante, donkihót lova, apád 1 Aprily], apáczai, aletta, petőfi-vers, rilke: ősz). A felsoroltak szerepeltetése jórészt szerzői hitvallásként, a szellemi rokonkereső attitűd megnyilvánulásaként is fölfogható, hiszen Petőfi, Apáczai, Aprily, Tamási és Arghezi alakja (munkássága) Kányádi kapcsán szinte megkerülhetetlen. Ugyanez vonatkozik Rilkére is, akinek a verse (Osz) az odaátról (Jékelytől) jövő éteri sugallat hatására („fordítsd le ezt a kedvemért te sándor") kerül a krónikás ének mesterien előkészített, liturgikusán hangszerelt és poetikusan megemelt zárlatába. A Rilke-vers címe és atmoszférája különben Jékely Zoltán egyik verskötetét (Őrjöngő ősz) is eszünkbe idézi. Maga Kányádi pedig a transzcendens üzenet éber meghallójaként, az égi barát kegyeletteljes elkötelezett238