Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-03-15 / 10-11. szám
1925. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 35. oldal. tabb egymagában, mint az egész többi magyar belletrisztika együttvéve. Népszerűség nem a költői nagyság egyetlen kritériuma. A nagyközönség ízlése nem tehinthető mindig mértékadónak. Világirodalmi példák mutatják, hogy az abszolút értékek mellett akárhányszor olyanok is híressé, müveik elterjedtté váltak, akik hízelegnek a tömeg alantasabb ösztöneinek, akik nemtelenebb indulatokra, szenzációfalás bárgyú és mohó örömére támaszkodnak sikereik elérésében. De az ilyen fércmüvek alá vannak vetve a divat áramlatának. Jönnek és eltűnnek, tiz-tizenöt év után nem kell inkvizitori máglyán elégetni őket, a részvéttelen feledés porában elrothadnak es megsemmisülnek. Az idő kritikáját csak az igazán nagyok bírják meg. És ha Jókainak életében sok harca is volt a kritikával, az utókor nem a kritikusoknak, de a költőnek adott igazat s ma éppen abban látja költői becsét legnagyobbnak, amit a maga idején, ódon eszthetikai felfogás szemüvegén nézve (s ezt a szemüveget akárhány újabb eszthetikus is örökségbe vette)' a leghevesebben gáncsoltak és ostromoltak. Jókai költészetének zömét regényei alkotják. Ami verse van — bár két kötetre való — inkább alkalmi politikai és szatirikus költemény, melyek akkor, mikor az önkényuralom ellen a nemzeti ellenállás tüzét kellett szítani, megfeleltek a maguk rendeltetésének s egy középszerű tehetségnek bátran élete egész ouevre-jét is tehetnék talán, de nem egy — Jókaiét. A dráma, melyet sokáig és kedvteléssel kultivált, szintén nem az ő igazi terrénuma. De ha a Szigetvári vértanuk cselekvénytelen darab is, ha a hazájukért életüket áldozó hősök alakjai nem is alkalmasak arra, hogy drámai bonyodalom magját alkossák, az egésznek zengő páthosza, érzésének nemessége, a hazáért való áldozatos halálnak dicsőítése abban az időben, mikor még nem hervadtak el a mezei virágok a harctéren elesett 48-as honvédek sírjain s mikor még nem tudták, hol az a durván kihányt üreg, melybe az aradi vértanuk szent testét a kegyetlen bakók beledobálták, nem tévesztették el hatásukat, amint a maga magyarságában, nemzeti voltában és poétikusságában meghat és felemel bennünket a dráma ma is. A regény — így tanítják ezt legtöbben s így helyt is álló ez általánosságban — a való életet tükrözted vissza. Ha történelmi tárgyú, akkor úgy, ahogy az események az illető kor viszonyainak és lehetőségeinek keretei között megtörténhettek, ha korunkból vett, társadalmi tárgyú, akkor úgy, ahogy ma ismerjük az embereket gyarlóságaikkal és erényeikkel együtt a maguk társadalmi köre szokásainak és erkölcseinek közepette. A mese, mit a regény elbeszél, ne lépje át a valószínűség határát, ne eszményítse túlságosan hőseit a szerző, mert akkor beleesik abba a hibába, amiben — szerintük — Jókai legtöbbször vétkes, hogy nem regényt ir, de kötetlen nyelvű époszt! Akik ekképen szólnak s ezzel a felfogással közelednek a Jókai regényeihez, azok nem látják, vagy nem akarják meglátni és elismerni a lángelmének azt a jogát, hogy ne ő igazodjék a költészettan szabályaihoz — mintha bizony a költészetben Pythagoras tételének megdönthetlenségével versenyző szabályok uralkodnának ! —, hanem megkövetelheti, hogy az ő művei alapján írják meg a költészettant s amennyiben erről lehet beszélni, a költészettan szabályait is. Ami regény, az nem lehet szerintük egyidejűleg éposz is. De vájjon akkor mért írtak már a középkorban regényes époszokat s mért imák még ma is verses regényeket? A verses alak maga nem lehet kritérium, hisz a műfaji csoportosítás nem történhetik kizárólag, sőt egyáltalán nem tisztán a külső forma alapján. Az Írásművek belső természete a fontos, mindenek felett pedig a költő önálló alakító lángelméje. És ebből a szempontból tekintve nem tagadható, de költői értékelés szempontjából ez zsinórmértékül egyáltalán nem szolgálhat, hogy a Jókai regényhősei, legtöbbször maguk a Jókai történetei is kiemelkednek a mindennapiság keretei közül s abba az atmoszférába tartoznak bele, ahova az epikus hősök és epikus történetek, melyek soha nem juthatnak végükre máskép, ha csak nem isteni segítséggel, ami legtöbbször csudák alakjában is megnyilatkozik. Jókainál csudák, vagyis emberileg fel nem fogható tényezőknek a cselekvény menetébe beavatkozásai, nem fordulnak ugyan elő, viszont azonban egy-egy regényhősében annyi rendkívüli tulajdonság van egyesítve, ami bátran mérkőzhetik akár a Vergilius vagy Vörösmarty époszainak csudáival. Működésének fénykora — ami nem jelenti, hogy később ne irt volna remeket, hisz egyébről nem szólva, a világirodalmi értékű „Sárga rózsa“ is egy sokkal későbbi korszakból való — az elnyomatás és az ezt követő évekre, összesen mintegy húsz esztendei időtartamra terjed. És ebben az időszakban énekelte meg Jókai — egymással cselekményileg össze nem függő, de az eszme és érzés tekintetében mégis egybetartozó művekben — a magyar újabbkori történelem, a XIX. század első felének hőskorát. Nem tartalmi ismertetés itt a célom. Azokat a műveket, amiket megemlítek, úgyis mindenki jól ismeri. Csak egy pillanatra akarom emlékezetünkbe vissza idézni az „És mégis mozog a föld“-et, hogy lássuk a magyar irodalom úttörőinek szenvedéseit, csalódásait és látományait, a „Régi jó táblabirák“-at s benne azt a világot, melyet a 48-as ifjúság maradinak és elavultnak tartott, de mely az önkényuralom gonosz idejében a patriarkhális kedvesség nemes patinájával ragyogott, az „Egy magyar nábob“-ot s a „Kárpáthy Zoltán“-t, melyek a reformkor minden mozgatóját a költői fantázia játékos és mégis öntudatos elrendezésében, alakokat egybeolvasztva, tetteik személyüktől külön választva és ismét beléjük vegyítve varázsolta elénk, a „ Politikai divatok“-at, melyben Petőfi lelkének „megmaradt fele“ állít emléket az eltűntnek, megsiratottnak, de halottnak évtizedek után sem tartottnak, a „Kőszívű ember fiai“-t, mely a hegycsúcsok óriásai közül is fejjel kimagasodva, szabadságharcunk legmegrázóbb és legfelemelőbb eseményeit vonultatja el szemünk előtt, vagy az „Új földesúr“-at, mely a Bach-korszakbeli magyarság paszszív ellenállásából kisarjadólag a magyar földnek és magyar népnek az idegenre gyakorolt átidomító hatását tárja elénk. És így mehetnék sorra mindahányon, melyek külön-külön és együttesen az alakok végéreláthatatlan nagyszerű sorával együtt a költővel egyidőben élt magyarságnak valóban époszi magaslatra való emelésével kápráztatnak el bennünket. Ha ma, amikor ide s tova egy évszázad választ el bennünket attól a kortól, melyben e regények cselekménye lejátszódik, a magyar öntudatnak emeléséhez, a hazához való ragaszkodás, a hazáért való tettrekészség felkeltéséhez hathatósabb eszközt ezeknél a műveknél nem találhatunk, micsoda erőforrás, micsoda mennyei balzsam lehettek e müvek akkor, amikor „egy ország szólni nem mert s a meggyalázott nemzet csak nyögött“. S ó, a történelem megismétli önmagát! Idegen járom alatt, véreiktől elszakítva ma is nyögnek magyarok. Ha átpillantunk az ő folyamán keresztül,
