Dunántúli Protestáns Lap, 1925 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1925-03-15 / 10-11. szám
36. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1925, melynek bűbájos szépségeit az Aranyember feledhetetlen útján tökéletesebb költő meg nem énekelte, ha látjuk ott komoly, testes, csillagos tornyával azt az ősi templomot, melynek padjában a hívők gyülekezetében valaha a gyermek Jókai zengedezett zsoltárokat, jusson eszünkbe vigasztalásul, töltse el lelkünket törhetlen bizalommal az a tudat, hogy akik odaát a túlsó parton vannak, azoknak Jókai ma is — nemzetmentő evangélium. De sajog a seb, ha reájuk gondolunk, maradjunk meg csak tovább a magunk körében. Mi segíti Jókait abban, hogy ezekkel és a többi műveivel is a legnagyobb és legmélyebb hatást gyakorolja olvasóira, olyat, aminőt akár magyar, akár más külföldi regényíró soha rajta kívül elérni nem tudott. Minden kétségen felül áll, hogy ebben a legfőbb tényező fantáziájának oly méretű dimenziója, mely példa nélkül áll az egész világirodalomban. Az ő fantáziája nem az, amiről Shakespeare szól, ő nem „ismeretlen dolgok vázait testesíti meg“, nem is „a légi semmit ruházza fel lakhellyel és névvel“, az ő képzelete mindig merít, hol többet, hol kevesebbet a valóságból, a realitás magva meg van benne, inkább csak a részleteket alakítja aztán olyan szindúsan s olyan szemléltető erővel, hogy szinte lélekzetet visszafojtva követjük a költő szárnyalásait. Amiket ő leír, azoknak legnagyobb részét ő soha nem látta. Avagy volt ő valaha az orosz sivatagon, érte őt utói hóorkán, találkozott rohamra jövő farkascsordával, száguldott végig korcsolyáján a befagyott Dnyeszteren, jégtábla alatt nyitott szemmel nézett-e szembe a folyam mélyének borzalmaival és ugyanígy tehetnők fel a kérdések egész halmazát, hazája minden táját, a föld száz vidékét, százféle népét szemünk előtt felvonultató fantáziájának nagyságát és mibenlétét illetőleg. Hogy voltak kezében lapok, folyóiratok, útleírások halomszámra, azt ő maga elmondja, sőt dicsekszik vele. De micsoda színtelen, minő semmitmondó az a francia, német vagy angol útleírás az ő előadásához képest! És képzeletét csodás divináció vezeti, a részleteket az alapelemekből szédítő intuícióval képes kihámozni. Sokan vették már maguknak a fáradságot, hogy a költőt képzelete hihetetlen útjain tévedésen kapják rajta s a kísérlet még mindig — kudarcba fúlt. Hogy az ilyen fantázia a szivéhez nőtt események glorifikálásában is működésbe jő, azt egészen természetesnek kell tartanunk. Sokan hibáztatják, hogy a Csataképeknek, a szabadságharc egyes epizódjainak alakjait szinte mithikus erővel ruházza fel. Hasonlókép az imént felsorakoztatott regény-ciklus sem fog nélkülözni ilyen vonásokat. Hihetetlen — mondják a szkeptikusok, meseszerü — állapítják meg a szelídebben Ítélkezők, képtelen — hajtják a kritikusok. Mindegyiknek igaza lehet a maga szempontjából, de ha azt vesszük, amit költőnél mindenek felett állónak kell tartanunk, a nemzeti misszió szempontját, akkor el kell némulnia minden kárhoztató szónak. A magyar emberek nagy tömegei nem történelemkönyvből tanulják meg a történelmet, de tanulják azt Jókai regényeiből, vagy ha úgy tetszik, a Jókai — hősi époszából. Ha olyanoknak látja a XIX. század embereit, diákjait, jogászait, nemeseit, iparosait, kereskedőit, bányászait, gyárosait, férfiait, asszonyait, ifjait, leányait, mint amilyeneknek ő tünteti fel őket, akkor szent kötelességének fogja mindenki ismerni, hogy elmenjen ma is a kötelességteljesítés terén addig a végső határig, ameddig erejének és tehetségének teljes megfeszítésével eljutni képes. A nagy ideálista így nevel nemzetének olyan ideálistákat, akik a vész óráiban újra hőskölteményeket fognak vérük hullásával megírni! Jókai nemzeti jelentősége azonban nem merül ki tisztán történeteiben és történeti alakjainak megformálásában. Erkölcsi felfogásának tisztasága, az a magas morális piedesztál, amelyről soha egy pillanatra alá nem száll a föld sarába, épúgy tényezője nemzeti jelentőségének, mint teljesen magyar zamatú humora, mely isten legdrágább ajándokát, a fájdalomfelejtető, derütsugárzó könnyet csalja szempillánkra, vagy nyelve, melynél színekben gazdagabban magyar prózairó előtte még egy sem irt, versben is csak egy, akit mesterének vallott: Vörösmarty. De ne szóljunk most ezekről. A kép, mit róla megfesteni próbáltam, immár csupán egy — szintén nemzeti jelentőségű részlet megrajzolását kívánja. Nemcsak a múltat, de a jövőt is meglátta és megénekelte Jókai. „A jövő század regénye“, amikor vagy félszázad előtt megjelent, fantazmagóriának tetszett, a ma embere előtt azonban testet öltött valóság. Hogy ő a repülőgépet háborúk sorsát eldöntő faktornak nem úgy képzelte, hogy belőle pusztulás, gyász fakadjon, hogy nála a technikai tudás felsőbbsége vérpatakok helyett az örök béke forrását csergedezteti, az méltó az optimista Jókaihoz. És úgy, mint ebben a regényében, az élete alkonyán megjelent „Ahol a pénz nem Isten “-ben nemzete sorsa vonul el lelki szemei előtt. Az ifjúság rózsás verőfényében máskép látta azt, mint az aggkor néha-néha nála is jelentkező sötét sejtejmei között. A jövő század magyarsága nagy, független, világ végéig boldog országot alkot messze innen az őshazában, Ázsiában, aggkori művében azonban nemzetének itt kell maradnia, itt, ezen az Európa szivében fekvő kis földdarabon, mely mégis oly ismeretlen a többi művelt európai előtt — döbbenetes erejű szavak ezek! — „mint a hold túlsó fele“ és puskával és karddal és kézzel és foggal kell védekeznie azok ellen, akik megfojtani, megsemmisíteni akarják. „A menyországot megszerzi a hit és az erény, de a földi hazát nem tartja meg más, mint a hősi vitézség!“, dörgi ifjú erőre kapva az aggastyán Jókai fülünkbe. * Látnok Jókai, ki nemzeti hivatásodat életed és műveid által közöttünk soha nem végezted be, mert minden időkre folytatod azt, értjük és szivünkbe véssük utolsó próféciádat. Amit te alkottál, az kincsünk nekünk, elrabolhatlan és elidegeníthetetlen, azt úgy őrizzük, mint az anyánktól kapott drága amulettet. Tudjuk, hogy a te költészetedben benne van az egész Nagy-Magyarország, annak minden vidéke, minden* szépsége, múltja, jelene, jövője, örök büszkesége, örök reménysége. Sötétség ma még az ür felettünk, miként ólomkoporsó borul az ég reánk. De a tőled nyert kincset most és minden időkre szivünkre szorítva, epedővággyal, bizó hittel várjuk, hogy hasadni fog még a mi hajnalunk s annak bűbájos ragyogásában új életre kelsz ismét újkori nagy hőskölteményünk lantosa, Jókai, feltámadsz nekünk, hogy: Még a kő is, mintha csontunk volna, Szent örömtől rengedezzen át És a hullám, mintha vérünk folyna, Áthevülve járja a Dunát. S ahol annyi jó és rósz napunk tölt, Lelkesedve feldobogjon a föld, S majd ha hallod zengő húrjaiddal, Mint riad fel a nép a dalon, Melyet a nép millió ajakkal Zeng utánad bátor hangokon, Állj közénk és mondjuk: Hála égnek! Még van lelke Árpád nemzetének. (Vörösmarty4 >•
