Új Dunántúli Napló, 1996. május (7. évfolyam, 119-147. szám)
1996-05-18 / 135. szám
1996. május 18., szombat Kultúra - Művelődés Dlinántúli Napló 7 Hivatása: Ripacs Hihetetlen, de igaz: Faludi László, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja 85 éves. Közel hét évtizedet töltött színpadon. - Nyolcvankét éves koromig, amíg játszottam, nem vettem észre az idő múlását - mondja. - Csak a betegségem óta érzem. Eseménydús életet mondhat magáénak. A bába, aki világra segítette, túl csenevésznek tartotta, ezért 1911. május 18-án, amikor a Faludi színészdinasztia legifjabb tagja Pécsett, a Petrezselyem utcában megszületett, nem jelentette be hivatalosan a kis jövevényt. Csak két nap múlva, amikor úgy látta, mégis életben marad. Ezért szerepel minden iratán születési dátumaként május 20-a. Pályaképét megrajzolni hálás, de helyigényes feladat. Le is mondok róla. A közönség emlékezetében e nélkül is élnek alakításai. Arra kértem, idézze fel életének egy- egy érdekes epizódját. Fogorvosi diploma- Tizenhat éves koromig fogorvosnak készültem. Elhatározásomat a család hozsannával fogadta. - Végre egy normális ember - mondták. Am tizenhat évesen szerelmes lettem egy táncosnőbe. Apám elé álltam és bejelentettem: mégis színész leszek. Azt mondta, rendben van, de tanulnom kell valamit, amiből megélhetek, ha a színészet nem sikerül. Aradon éltünk akkoriban, s Romániában mindent meg lehetett szerezni pénzzel. Két társammal bementünk a minisztériumba. A portás ötszáz lejért bevezetett minket a miniszterhez. Odaadtam neki az irataimat. A papírok között tízezer lej lapult. Átlapozta, s azt mondta: rendben van, holnap jöhet a diplomájáért. Ha lett volna még ötezer lejem, királyi dekrétummal kaptam volna meg. Hogyan nem szerződtem 1930-ban Pécsre?-Már megvolt a Színészegyesületi vizsgám és Rákosz- szentmihályon játszottam egy maszek társulatnál, amikor 1930 őszén bemutatkoztam szüleim régi barátjának, Fodor Artúrnak, a pécsi színház direktorának. Nagyon megörült nekem, hallott már rólam, s felajánlotta: szerződjek hozzá 140 pengős fizetéssel táncos natur- burschnak (akkoriban még mindent kellett tudni: énekelni, táncolni, prózát játszani). Szóban meg is egyeztünk. Történt, hogy a rákosszentmihályi igazgató épp akkor a vasárnapi 600 pengős bevételből nem akart kifizetni minket. Azt mondta, ellopták a pénzt. Nem hittem neki, és kipofoztam belőle a gázsinkat. Én az ügyet ezzel lezártnak tekintettem. Pár nap múlva fölkerestem Fodor Artúrt, hogy megkössük a szerződést. Azzal fogadott: meggondolta magát. Nem estem kétségbe, reméltem, hogy találok más direktort, akinek szüksége van rám. De mindenki, aki korábban hívott, most nemet mondott. Csak másnap tudtam meg, hogy híre ment a pofozkodásnak, ezért utasítottak vissza az igazgatók. így Pécs helyett Ambrózfalvára kerültem - életemben először - egy daltársulathoz. Ritkán bakiztam- Csupán két esetre emlékszem. Egy népszínműben „százszor fusd körül a fát” volt a szövegem, de az „u” helyett Véletlenül „o” sikeredett... A Tessék beszállni! című operett második felvonásában talpig frakkban azt kellett volna mondanom: „végigjártam az összes bulvárokat, de nem találtam egyetlen kokottot sem”. Ehelyett én azt zengtem: „... nem találtam egyetlen ko- tont sem”. Másnap tucatszám hoztak belőle azzal a kísérőszöveggel: ha nem kapott, hát mi küldünk. Tucatnyi feleség, takarékosságból-Amikor egy darabot műsorra tűztek, egész nap együtt voltam a színpadi partnemőm- mel: délelőtt és délután próba, este előadás. Fiatal koromban sem volt rózsás a gazdasági helyzet. Ha egyedül laktam egy szobában, 50 fillér volt a napi albérleti díj, vagyis 15 pengő havonta. De ha ketten aludtunk egy ágyban, olcsóbban adták, s megúsztuk összesen 20 pengőből. Nem kellett tizenötöt kiadni, megspóroltunk 10 pengőt. Ezért 1-2-3 évre, ameddig a szerződésünk szólt, összeálltam a szubrettel vagy a primadonnával, esetleg egy táncosnővel. Az evéssel csak addig volt gond, amíg a játszási helyünkön meg nem ismertek. Ahogy a közönség megszeretett, az egyszemélyes adag is akkora lett, hogy ketten sem tudtuk megenni. Tizenkét feleségem volt így. Mostani párommal, Irénkével majdnem negyven éve élünk boldog házasságban. Rájöttem, hogy színésznek nem szabad szakmabelit választania feleségül, mert akkor sosem tud magánember lenni. A legtöbb színész megsértődik, ha ripacsnak nevezik. Faludi László büszke rá, mert szerinte a ripacsnak különleges észjárásúnak kell lennie. Ha a színpadon partnere hibázik, azonnal reagálnia kell frappánsan, egyértelműen. A ripacs agya gyorsabban jár, mint a komputeré - vallja. Megpróbáltatásain és betegségén hihetetlen akaratereje segítette át. Szobája, akár egy konditerem: súlyzók, expander, szobabicikli. Naponta használja őket, és 2-3 kilométert gyalogol. Nem álmodik a színházról, ami az élete volt. Nem az emlékeinek él, hanem a mának.- Lehet, hogy holnap már nem leszek, de addig emberhez méltón szeretnék élni. Csató Andrea Hihetetlen, de igaz: Faludi László 85 éves fotó: Tóth l. Szívbe és szembe hasító látványokról beszélnek.... fotó: Müller andrea Emlékek fehér káprázata Erdős János kiállítása a Pécsi Galériában Emlékek, mert a kiállított művek címei kivétel nélkül formai emlékekről, folkloriszti- kus motívumokról, nosztalgikus üzenetekről, valamikor - talán még ma is - szívbe és szembe hasító látványokról beszélnek. Fehér, mert a művek alaptónusát ez a szín adja, a meg- és beérkezés testetlen membránja, ahol a látványok már leszakadtak, a tárgyak már elemelkedtek működésük eredeti közegétől. Ahol az eltűnés élményének intenzitása mindent egyszerű jellé változtatva káprázattá teszi a teret, a kiterjedést, a tömeget, a színt. Dimenzió, melyben az emlékké váló jelek ragyogása a nézőnek csak egy szűk - művésznek nyilván óceánszéles - csapást borít fénybe, ahol a külső és belső, vagy pontosabban a belsővé váló külső egymásba alakulásának néző számára rendkívül könnyen követhető - művésznek nyilván bonyolult és tébolyítóan sok döntés kényszerét rejtő - folyamatai zajlanak. Erdős János azok közül való, akik Pécs és Baranya kultúrájának jó hírét a hatvanas évek közepétől senki máséval össze nem hasonlítható művekkel öregbítette a képzőművészetben. Nem volt ő egyedül ebben ekkor. Pécs országos jelentőségű vállalkozások terepe, ahol lényegében Martyn Ferenc aktív jelenléte következtében életben maradhattak a közelmúlt modern tradíciói, kisebb megtorpanásokra kényszerülve ugyan, de a körülményekhez képest mégiscsak friss és ellenzéki atmoszférát sugároztak az ekkor született művek. Erdős János - az építészet felől közelítve a vizuális művészetekhez - önfeladás nélkül „tehette át” elvont rendszerre és arányokra érzékeny észleléseit a festő hagyományos megnyilvánulásai közé. Teremt, mint az építész ezután is, de újrateremt. Tömörebb, áttekinthetőbb, tehát jelképesebb formában jeleníti meg az építtetett terek hangulatait. A hatvanas évek közepétől - grafikai és festett szimbólumokként - folyamatosan használja az építészetből elvont jeleket, az építmény és táj kapcsolatában teljessé váló arányrendszereket, valamint a népi díszítőművészet motívumait. Inspirációk ezek, melyek között megférnek a hímzésekből idézettek éppen úgy, mint a faragással létrehozottak. Amíg az előbbi a festészetben és a grafikában, úgy az utóbbi a szobrászatban válik Erdős számára tájékozódási és ellenőrzési ponttá. A Pécsi Galéria kiállításán nagyjából az utóbbi tíz év terméséből válogatott a művész. Nem lehetett könnyű dolga, amikor az ezernyi festményből, grafikából, szoborból egy - bármennyire is tágasnak tetsző - kiállítóterem- nyi térben mostani indulataival is egyező dpntéseit meghozta. Legkorábbi munkája, az 1984-ben készült Két ház éppúgy a fehérből kiinduló és fehérbe visszatérő feszes síkszerűség ábrája, mint az 1995- ös Téli táj, ahol fehér, mégis tárgyi értékű zsinórozás tagolja a felületet. A fehér alaphangja, mint valamilyen élesen csengő kontinuo fogja keretbe azokat a visszatérő figu- rációkat, amelyek szépen csiszolt falemezekkel, gondosan lazúrozott, vagy durvább fak- túrájú rátételekkel idézik fel az alapvetően architekturális rendezettségű emlékeket. Ilyen képek az 1985-ös, nem kevés szentendrei jellegzetességgel ízes Ablak, az 1990-es Pincesor. De e hideg és drámai módon egyértelművé stilizált, nemegyszer nagyon is kiszámított eleganciájú formarendnek furcsamód mond ellent például az 1994-es Rekviem, melyben a tematikusán feltétlenül semlegesebb sémákkal szemben a derű színei is megjelennek. A legfrissebb munkákat is a fehér árnyalatainak nagy festőtechnikai tudással izgalmassá tett felületei jellemzik, a rátétek között spirituális jellegű képzettársításokat célozva jelenik meg az arany és az ezüst, mint a Motívum. 1996. vagy Motívum. 1992. című képein. A rendkívül egységes kiállítás kivételesen egységes életműről vall, melyben nem látszanak - pedig biztosan vannak - megtorpanások, nincs nyoma annak, hogy a „jólneveltség” pályáit egykor elhagyni kényszerítő kíváncsiság változtatásra szorult volna az elmúlt harminc év alatt. Az egységesen elegáns dekorációk formai megoldá- • sai a mesterember anyagforma- és arányérzékének kétségtelen bizonyítékaiként sem űzik el a sötétebb felhőt a kizárólagos szisztémába vetett hit sérülékenységének hófehérje felől. Aknai Tamás Könnyűzenei nosztalgia Elég erős túlzással annak idején - mondjuk a hatvanas évek elején - sokan azt mondták, hogy a pécsi Nádor kávéház jó hírét annak köszönheti, hogy egy kistányér kocsonyáért és egy üveg Pécsi Szalonsörért tizenkét forintot fizetett a vendég. Később persze emelkedtek az árak, de lassan, elfogadhatóan. Ha hússzorosát vesszük, ma aligha engedhetné meg magának az ösztöndíjas egyetemista, a kistisztviselő, vagy a nyugdíjas, hogy hetente akár csak háromszor is kifizessen kétszáznegyven forintot az üveg sörért és a kicsontozott, színhús kocsonyáért. És persze - Nádor sincs. Csak az épület. Úgy hallottam - vagy olvastam? hogy a kávéház falairól eltűnt az óriási méretű két gobelin, a szürkés-zöld márvány asztalokról sem tud senki, meg a „bolhásnak” becézett plüss kanapékról: mindezek rekvizitumai voltak akkor már az ország utolsó - eredeti - kávéházának. Valamikor a nyolcvanas években megkezdték a kávéház-étterem-szálloda rekonstrukcióját, de elfogyott a pénz. Bent pusztul minden, mert megszűnt az „emberi melegség”, amely összetartotta. Ez a sorsa az egyetlen pécsi toronyháznak is. Annak okán jutott mindez az eszembe, hogy a napokban felhívott egy régi barátom, Vér Ernő. Ő volt hosszú éveken át a város szórakoztató zenéjének egyik kiemelkedő egyénisége. „Most vagyok 75 éves ...” - mondta elmerengve. És azt is, hogy néhány nap múlva - huszonegyedikén - az uránbánya még létező „Fesztivál-díjas” koncert-fúvószenekara hangversenyt ad a Liszt Ferenc-teremben, és megszólaltatják Vér Ernő: Dél keresztje című dél-amerikai hangulatú szerzeményét. Mellesleg: van még egy híres koncert-fúvószenekar Pécsett, a vasutasoké, sok nemzetközi sikerrel tulajdonukban. Ernő barátom is játszott öttagú zenekarával a Nádor Étteremben, azt hiszem másfél-két évig, aztán jó évekig a Hullám Étteremben, amely akkoriban a Nádorral egy nívón működött, s emlékszem rá, Pécsre érkezésemkor - Úristen, de rég volt! - egyedül ücsörögtem esténként a Hullám körtermében, zeneszünetben egyszer hozzám lépett Vér Ernő mondván, gyakran lát itt, de egyedül, bizonyára nem vagyok pécsi. „Majd leszek”, mondtam neki, aztán kérdezte, akarom-e, hogy valami szépet játsszanak nekem, annyit mondtam: „Gershwint”, de sokszor. így kezdődött barátságunk. Aztán jóval később a pécsi szórakoztató - vendéglátós - zenekarokból alakított egy 21 tagú tánczenekart: egy alkalommal a háromezer nézőt befogadó szabadtéri színpad megtelt. Őrjöngött a tömeg. De a zenekar muzsikusai más-más szórakozóhelyeken főállásban játszottak esténként, a próbákat nehéz volt összehozni, meg aztán pénz sem volt a legszükségesebb kiadásokra, így hát szétszéledtek, de emlékük az idősebb korosztály körében ma is szép időket idéz. A Liszt Ferenc-teremben rendezendő keddi hangversenyen várhatóan sokan megjelennek. Már csak Vér Ernő miatt is. A hajdani öttagú zenekar tagjaiból már csak ő é 1 és a szaxofonos, a kitűnő muzsikus, Komlódi Karcsi. Mecseki Jenő, Sabáli „Piri” és a Bobári Pali már rég letették a hangszert, örökre. Ernő egyedül él, özvegyen egy uránvárosi panellakásban. Néha a könnyűzene hajdani hódolói meglátogatják, Ernő leül öreg zongorájához, aztán elvannak. Az a könnyűzenei hangulat - már nem jön vissza. Azt mondják a jó öreg muzsikusok, hogy már zongora sincs. Legalábbis a szórakozóhelyeken. Átvette helyét az elektromos-orgona - amelyhez nem kell olyan képzettség, mint a zongorához - három-négy különböző hangszert „szólaltat” meg a gépzene. Meg az erősítők... De a jelenlegi szórakozóhelyek nem is tudnának eltartani akár csak néhány tagú zenekart is. A zenés-presszó pedig - ahol csak zongora volt, erősítő, mikrofon soha - már nincs. Sehol a városban. Az országban. A híres magyar könnyűzenészek, zongoristák ma Svájcban, Németországban muzsikálnak. Ott most ez a divat. Rab Ferenc )
