Új Dunántúli Napló, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)
1993-03-13 / 71. szám
1993. március 13., szombat aj Dunántúli napló 9 Az opera csapatjáték Németh Alice egy estés visszatérése A héten csak röviden adtunk hírt arról, hogy Németh Alice operaénekesnő - Bellus Attila színész társaságában - áriaestet adott a Művészetek Házában, ráadásul úgy, hogy hivatalosan már négy éve „nyugdíjban van”, s közönség előtt nem énekel. Most e visszatérés adott alkalmat arra, hogy emlékidéző beszélgetésre invitáljam a művésznőt, egyik kedves kollégája (és mint ő vallja: tanítványa) Tamás Endre társaságában.- Az első kérdés szóljon úgy, hogy: mért pont Pécs?- 1970-ben Breitner Tamás hívására jöttem Pécsre - kezdi Németh Alice -, őt akkor nevezték zenei vezetővé, s számított rám a társulat építésében. Sose bántam meg, hogy engedtem a hívó szónak, nagyon jó volt vele dolgozni, nekem mind a mai napig hiányzik a karnagy úr. Sorban kaptam a szebbnél szebb szerepeket. Mikor idekerültem, akkor a Varázsfuvolával kezdtünk, Pamina voltam, majd a Carmenben Michaela, a Bohéméletben Mimi, a Don Car- losban Erzsébet. De rengeteg szerepet alakítottam, a Tosca- ban, Aidában, Lohengrinben, Figaróban. Csak kettő maradt ki az életemből, amit nagyon szerettem volna, az Othello Des- demonáját, a másik pedig a Rózsalovag Marschalinja.- Hogyan változott az idők során Pécsett az opera népszerűsége?-Akkoriban nagyon jó csapat volt itt. Egy szezonban a Varázsfuvola 38-szor ment! Ilyen azóta sem volt. Szívesen jöttek a művészek Pécsre, jóhíre volt a pécsi operának. Aztán hosszú évekre bezárták a nagyszínházát, és ez, azt hiszem, az operát is megviselte. A kamara- színháznak egyszerűen nem volt meg az a hangulata. Persze, a társulat is változott, elment Mészöly Katalin, Németh József, Horváth Bálint, túl sokan abból az akkori ütőképes csapatból.- Idén nagy siker volt Gregor Józseffel a Don Pasquale. Mennyire megoldás vagy félmegoldás vendégsztárok szerződtetése?- Ha olyanok, mint a Gregor, akkor ez nagyon jó dolog, mert a fiatal énekesek rengeteget tanulhatnak tőle. A közönségnek is érdekes, hogy a „saját csapaton” kívül mást is hall. Aztán, hogy ezt anyagi vonatkozásban mennyire sínyli meg a színház, azt nem tudom. A mostani operafelállásban az a fő gond, hogy lyukak vannak a hangfajokban. Ezért kell ennyi vendéget hívni, mert enélkül kioszthatatlanok a darabok,- Siker volt a hétfői este is, ez kétségtelen...- Mindennapi gyakorlat szintjén évek óta nem vagyok benne a szakmában, nem énekelek. Világ életemben azt mondtam, ha az első rossz hangot meghallom magamtól, akkor azonnal abbahagyom. Nem akartam kitenni magam annak, hogy bárki azt mondja, úristen, de kár, hogy annyi szép előadás után idejutottam. Magamtól hagytam abba az éneklést, pedig mindenki lebeszélt, de én nem bántam meg. Két szerelmem van: a lovak, a lovaglás és a tanítás, a pedagógiai munka. Itt kapcsolódott be a beszélgetésbe Tamás Endre operaénekes, s ő is az áriaesttel kezdte:-Én 1980-ban kerültem a színházhoz, s először az Álarcosbálban kezdtünk együtt próbálni. Ezután a koncert után nehéz azt mondani, hogy a hangjának a teljében volt, mert ma is meg lehet kérdőjelezni, négy éve minek ment el nyugdíjba? Az évek során nagyon sok darabban játszottunk együtt, s engem mindig is lenyűgözött Németh Alice szakmai tudása. Amivel ötvenvalahány éves korában is el tudta hitetni, hogy tizennyolc éves lányt játszik.- Mi az amit tőle tanult, s ma is minden szerepében ott van?- Zenei biztonságot és felkészültséget. S bár ezen a pályán mindenki egoista, azt is meg tudta mutatni, hogyha értelmet lát benne, tud alkalmazkodni.- Mert az opera - veszi visz- sza a szót Németh Alice befejezésül - csapatjáték. Az egyik ember nem tud meglenni a másik nélkül. Azonos hullámhosz- szon mozgó muzsikusok csinálnak jó produkciót. Méhes Károly Németh Alice énekel a Művészetek Házában Fotó: Läufer L. Bolya Péter: Ismét Két Magyarország? Megérkeztünk. A repülő orra előtt, a bejárat felett kékbetűs felirat: KIS PILÓTA EXPRESSZÓ. M. hangosan nevet: - Jó, mi?... Csendesebben kérem . . . Ez egyelőre az én lakásom, ha nem tudná. A repülőgép egy apró park közepén áll, lánccal körülvéve. A törzs alatt egy kis épület: a raktár és a vécé. A két légcsavar egyformán áll, a gép testén kétoldalt kék csík hasít az ezüstszínű burkolatba. A kerekek mozdulatlanul támaszkodnak a vörös salakra, az ajtóhoz korlátos lép- csőfeljárat vezet.- Hahó, nincs itt senki? M. Leakasztja a bejárati láncot.- Hahó, főpilóták, hol vagytok? Egy kövér, ingujjra vetkőzött férfi jön elő a gép alatti házikóból.-Zárva vagyunk, kérem. Ötkor nyitunk. M. alkudozik: - Főnök drága, legyen emberséges, csak azért utaztunk ki ide az isten háta mögé, hogy megihassunk egy konyakot a repülőben, nyissa már ki, mindent duplán fizetek . . . Nincs . . . Tényleg nincs . . . Nem tudok adni. Felmegyünk a lépcsőn. A főnök kinyitja az ajtót, előremegy. M. üvölt: - Beszállás, beszállás, mindjárt indul a prágai járat, kérjük az öveket bekapcsolni, nem dobod el a cigarettádat rögtön?! ... Azt hiszed, most csak úgy leléphetsz, mi?! Ápró asztalkák, képek a falon, az ablakok betapétázva.- Mit hozhatok?- Konyakot, sok konyakot, maga is igyon, főnök. M. ragyog.-Na, mit szólsz hozzá, öregem? Csodás, mi? Félhomály, hangulat, csodálatos hangulat, repülünk, repülünk. .. Nem tudok aludni, doktornő, kérem . . . Tessék? ... Harminc leszek. „Hova megy ez a gép? Az Alföldre? A hegyek közé? Egy apró városba, hol régen várt vendégként fogadnak?” Itt a konyak.- Szevasz.- Szevasz, egészségére, főnök. A főnök lehajtja a konyakot.- Jó szórakozást.- Meglesz, főnök, meglesz. Lehelj rám! .. . Kettesben maradtunk, M. ölelget.- Milyen jó, hogy találkoztunk, öregem .. . Gyakrabban össze kellene járnunk, igaz? Neked sem árthat, ha néha elszabadulsz otthonról... Szevasz, igyál. Sajnos, nem tudjuk közölni. M. iszik a konyakból, aztán halkan énekelni kezd.- Akácosúúúút, ha végigmegyek rajtad ééén . .. Miért nem énekelsz? Gyere, énekeljünk kánont, tudod, amit az általánosban tanultunk. Ó, jertekénekeljünkkánontmertazo- lyanvíg. Most te jössz. Itt egy- másik szólam kezdi újra, snemsokára jő a haramdik. Mi van, miért nem énekelsz? Há- romatánc, kéészakánon, fújhat- jukmár haajnalig, hahha, jó volt, mi? Na, kimegyek a vécére, aztán kértek a főnöktől még egy konyakot, jaaaaj, de marhajói érzem magam ...- Kérem. Sok panasz van a magatartására. Változtatni kellene a viselkedésén, de minél előbb. M. kimegy, és belöki maga után az ajtót. Hallani, hogy lerobog a lépcsőn. Egyedül maradtam. Az asztalkák alusznak, ablak nincs, a konyakos pohár fenekén barnás maradék. Lassú mozgással forognak az üres székek, a falilámpák körül homályos, zavaros fénykor. Utállak, érted?! Megrándul a gép. Erősödő motorzúgást hallok. A lépcső recsegve válik le a törzsről, a kerekek felbontják az apró épületet, a főnök és M. ijedten kiabál. Fémes csengés, a légcsavar letépte a feliratot: KIS- PILÓTA, erősödik a motorzaj, emelkedtünk, még egy villamoscsengetés, egy féksivítás, aztán már csak a halk, egyenletes zúgás ... Jó volna lenézni. M. talán röhögve integet a gép után, a főnök rémülten bámul felfelé. Megfordulok a székemen: menetirányba, arccal a gép orra felé. Repülünk. Nemsokráa le- szállunk az ismeretlen városban. Egy kerekszemű, bizakodó arcú kisfiú száll ki majd a gépből, és elindul, hogy barátjává avassa a város házait és lakóit. A nemzeti ünnep jegyében A Kincskeresőből A címlapon látható Than Aíór-akvarell, amely a tápió- bicskei csatát ábrázolja, már jelzi, hogy a Kincskereső az 1848-49-es szabadságharc emlékének szenteli a márciusi számát. Vajda János, Gyulai Pál versei, Kossuth szózat, Gárdonyi Géza A lámpás című regényének részlete, Benedek Elek tanulmánya (Kossuth a népköltészetben ”, mai magyar költők- Nagy László, Utassy József Baka István és Csorba Piroska- Petőfi alakját idéző versei, a 48-as emigrációról szóló írás és egy szabadságharcos témájú történelmi játék forgatókönyve mutatja be történelmünk leg- magasztosabb korszakának sok-sok arcát, lelkesítő és tragikus pillanatait. Ez az összeállítás iskolai ünnepségek forgatókönyvéül is szolgálhat, s ugyancsak segédanyagként került a folyóiratba az eddig közölt 48-49-es tárgyú irodalmi művek bibliográfiája. A gondosan válogatott mini-antológiát korabeli rajzok, metszetek kísérik. A Miért szép?-ben közölt verselemzés is e tárgykörhöz kapcsolódik - Arany János A walesi bárdok című balladáját értelmezi Martinkó András. Folytatódik Janikovszky Éva-Réber László Kire ütőt ez a gyerek? című kamaszportréjának közlése, és ismét találkozhatunk Gaál Éva Safír és Safinájával. A NEVETŐ IRODALO- MÓRÁ-ban Böndör Pál vajdasági magyar költő „hatodikosai” szólalnak meg. A Lángeszű Mókamesterek sorozat napjaink egyik népszerű játékának, a barkochbának történetét dolgozza fel. Az Édes anyanyelvűnk rovatban Deme László Beszélni nehéz című cikkének második része olvasható. Az így írunk mi mellett most egy ... és így fordítunk mi is szerepel, pontosabban A Kincskereső műfordítópályázatának eredményhirdetése és a legjobb fordítások. Nem hiányzik a Szívhangok és a Mi Újság, Suliújság sem. A hátsó borító képeslapjain két Vasarely-kép szerepel; a világhírű, Franciaországban élő, magyar származású művészről a Kislexikon rovatban olvashatunk. Jókai Mór és Ady Endre. Van-e a magyar szellemnek még két ennyire ellentétesnek látszó alakja? A forradalmas Ady és a galambszelíd Jókai, akinek ugyan volt némi köze egy forradalomhoz, de végül az a világ emelte írófejedelmi trónra, melyet Ady támadott és leplezett le először a magyar irodalomban. Akármim is ítéljünk kettőjükről, mindenképpen kénytelenek elviselni egymást, hiszen légvonalban talán csak harminc méter választja el őket. Jókai Mór kényelmes karosszékben ül. Zsinóros magyar ruhát visel, köpenyének redő- zete dúsan omlik a szék támlájára, s onnan a földre. Bal kezében könyvet tart, jobbját a karfára helyezi. Egy nyugodt és elégedett úr a századfordulóról. Kissé félrehajtja a fejét, mintha nem akarná a szemben levő tekintetét elviselni. Ady Endre áll. Ellenszél tapasztja testéhez köpenyét, de tűri a szelet, karjait mellén ösz- szefonva dacol a viharral. Arca elszánt, kőmerev. Hanem, mintha ő . se lenne hajlandó szembenézni ellenlábasával. Mintha ő is arra a pontra függesztené tekintetét, amerre Jókai fordítja el a fejét. így állnak szemben egymással évtizedek óta Budapest egyik forgalmas pontján, az Andrássy úton, ahol a Liszt Ferenc és a Jókai tér összeér. így néznek a tömött buszokra, az araszoló kocsisorra, a magukba fordulva siető járókelőkre, akik nem emelik föl pillantásukat géniuszaink felé, legföljebb akkor nyújtogatják nyakukat böszme kíváncsisággal a hirtelen összeverődő tömegben, ha épp szerzői könyvégetés zajlik a téren. Jókai Mór 1921 óta üldögél a vörös gránit talapzaton, s nézi szelíd derűvel a lassan vastagodó fatörzseket. Ady Endre három évtizede ácsorog oda- fönn, s kerüli az írófejedelem trónjának látványát. Olyanok a szobraik, amilyenek a korok voltak, amelyikben felállították őket. Jókai az utóromantika jegyében faragtatott ki, s öntetett fémbe, Ady pedig még a szoc- reál jegyeit viseli alakmásán. Ha ma mintáznák meg ezt a két embert, az írót bizonyára kevesebb cikomyával jelenítenék meg, a költőnek meg nem lenne oly behemót, diktátoréhoz hasonló csizmája, s mindketten le- szállnának az utca népe mellé a magas posztamensről. A szobrok olyanok, amilyenek: nem érdemes rájuk több szót vesztegetni. De a modelljeik? Ők vajon tényleg kétféle szellem, két Magyarország képviselői: Jókai Mór nem tudta, kicsoda Ady Endre. A poéta-süvölvény még Nagyváradon újságírósko- dott, s borzongatta a begyöpösödött magyar agyakat, mikor az agg író a huszadik század első éveiben álmélkodott a kiépülő pesti Nagykörút három-négyemeletes bérpalotáin. Ő még látta az 1848-as Pestet, a középkori falak között élő kicsi várost. S hosszú pályafutása során szerkesztőként látott számos ifjú költőt. Ezek a századfordulós titánok azonban fittyet hánytak a hagyományokra, hódítani jöttek, s ha a lomha világ nem hajtotta meg előttük azonnal a fejét, megvetéssel tekintettek reá. A földből hirtelen kinövő falakra éppúgy, mint az egyik napról a másikra születő nagy vagyonokra. Ady Endre ellenben nagyon jól tudta, ki volt Jókai Mór. Olvasta is, szerette is őt. Ennél több és gyönyörűségesebb kuriózum kevés van, sokat tanulhat az ember Jókaitól - írta egyik cikkében, s később az elsők között követelte, hogy a nemzet állítson végre szobrot nagy fiának. Honnan uszul ránk akkor ez a téveszme, ez a mindent szétszá- lazó,- kizáró gondolkodás, amely szerint ez a két ember nem fért volna meg egymással? Hiszen Jókai Petőfi barátja is volt, azé a költőé, aki Ady szerepét töltötte be két emberöltővel korábban. Ha Ady születik Jókai társaként, ők lettek volna a forrdalomban harcostársak. A nagy mesemondónak nincs más „bűne”, csak annyi, hogy alkalmazkodott tehetsége törvényeihez, s írt, ameddig csak tollat tudott fogni a kezébe. Ady Endre engesztelhetetlenül gyűlölte a csökött, elmaradott, soviniszta gőzökkel fertőzött régi Magyarországot, amelynek Jókai Mór kedvence volt. Ezek szerint Adynak gyűlölni kellett volna Jókait is, mégis mindig nagy szeretettel emlékezett meg róla, ahányszor tollára vette a nevét. Olyan írói nagyságot látott benne, amilyen egy évszázadban egyszer adatik egy népnek. Vagy egyszer sem. Nem a politikai szerepet is vállaló képviselőt tisztelte Jókaiban, nem Tisza Kálmán tarokk- partnerét. A teremtő géniuszt csodálta, akinek legfontosabb az alkotás volt az életben. Sőt, nemcsak tisztelte Jókait, ismerte is. Midőn az aggastyán ifjú hitvesével Váradra látogatott, ő köszöntötte egy hírlapi cikkben. Jókai a legnagyobb és legkülönb magyar - írta Ady Endre, aki nem szokott meggyőződés nélkül efféle elismeréseket osztogatni. Találkozásukkor hálája jeléül az idős Jókai arcon csókolta a fiatal Ady Endrét. A régi, szabadelvű eszményeit el nem áruló író a gőgös maradisággal szembeszegülő költőt. Összetartoznak ők hát, ha holmi ellentét ékét szeretné is közéjük verni a gyanakvó s bizalmatlan utókor. Szobraik szemben állnak, de a szellemük azonos oldalon harcol ma is, még akkor is, ha ezt egyesek konokul nem hajlandók tudomásul venni. A két Magyarország egy és ugyanaz. Kelecsényi László Bertók László: Csak aki nagyon hallana Sipos Lászlónak Bújnak előlem a szavak. Kő van. Vége van. Éjszaka. Kinyitva minden ablaka, viszi a függönyt a huzat. Csak aki nagyon hallana. Szárnyat képzelek, tejutat. Égnek a nyelven a lyukak. Nő a halotton a ruha. Pedig örökre láttalak. Volt ege, földje, Krisztusa. Kabátja zsebében gyufa. Behoztuk a virágokat. Most megint forog a szoba. Mondanám, de sehol se vagy.
