Dunántúli Napló, 1988. október (45. évfolyam, 273-303. szám)
1988-10-15 / 287. szám
1988. október 15., szombat Dunámon nnpio Z Alagút-visszhang Számos észrevételt kaptunk a szeptember 24-i számunkban megjelent Alagút című cikkünkhöz. Két levélből idézünk: Elleneztük az alagutat „Az Alagút cikkével teljesen egyetértek. Ki kell egészítenünk azzal, hogy a tervezésnél messzemenően elleneztük az alagutat, mert drágább, mint a híd, keresztez egy főközlekedési utat, s mindkét oldalon a »megkerülő« út rávezet a belterületre. Mi, vízügyesek pe. dig a víz megjelenését is valószínűsítettük. Ugyanis a «Petrezselyem forrás« a Kaposvári útnál, a Vince utcai a kesztyűgyár felett, a Székely B. úti 'pedig a 10. számnál, tehát feljebb van. A kivitelezés után lapukban Rónaki László hidro. geológus kérte meghallgatását, tíe ez se történt meg. Csak később tudtuk meg a »szellőzőket«, csak értelmét nem ismerjük, városképileg pedig tönkre teszi a városfal bástyáját. Mi lesz a »nehezebb« gázokkal, az majd visszacso- rog? így járnak azok, akik a hozzáértők szavait nem hallgatják meg. Milyen lesz a Kossuth téri emeletes parkoló, mert »folyó homokba« lesz alapozva? Kossuth szobor pedig a WC fölé kerül? Igaza van Bodó- nak, a várost már eltolta a Ihozzó nem értés. Rákóczi út újonan készült részéről a vizet a járókelőkre spriccelik az autók. Ki vette át és ki vitelezte ki? Szerintük a víz magától is felfelé folyhat? A vezetők szépen elintézték a központot, de két lépéssel tovább minden maradt a régiben. Europa Canta! szép dolog, de másra is kell gondolni. Sik Lajos Pécs, Liszt F. u.” o Néhány rendhagyó gondolat az „Alagút"-hoz. Amint Bodó László cikkét olvastam, egyre több olyan gondolatom támadt, melyek kissé (messzebbre is elvezet, mint egy építészeti, városképi probléma — bár ez sem mellékes. Felmerült kérdéseim talán csak költői kérdések ina már, de szolgálhatnak némi tanulság, gal. A helyi demokrácia hiánya Az első gondolatom az volt, hogy mi még igencsak tanuljuk a „helyi” demokráciát. Tízegynéhány évvel ezelőtt — amikor alagút-ügyben döntés szü. letett - még csak kóstolgattuk. Visszaemlékezve a közelmúlt, ez ügyben történt eseményeire, két alapvető koncepció körvonalazódik előttem. Az egyik a városképi, műemlékvédelmi szempontokat helyezi előtérbe, a másik a sokat támadott közlekedéscentrikus, felüljáró párti megoldás volt. itt megint el. gondolkodom. Lehet-e, helyes-e a kérdést így fölvetni: mert ugyebár végső soron mit kell szolgálnia a műemlékvédelemnek? Aligha csupán a múltat. Sokkal inkább a ma emberét olyan harmonikus környezetbe illeszteni általa is, hogy a múlt értékei megszüntetve megőrzött módon jelen legyenek a mai ember világában. De mindez nem lehet öncélú magamutogatás, a műemlék nem a műalkotást önmagában, hanem a mai környezetben élő embert kell, hogy szolgálja. A másik koncepciót fejtegetve sem juthatunk más eredményre. Igaz ugyan, hogy a gyors és biztonságos közlekedés a mai ember egyik nélkülözhetetlen életfeltétele, de mindez nem szolgálhat indoklásul a környezetünk elsivárosításához, technokrata berendezéséhez. 'Éppen azért, mert a közlekedés is az emberért van, őt szolgálja. így tehát úgy gondolom, egyetlen helyes koncepció létezhet - és létezhetett volna alagút-ügyben is —, ez pedig az emberléptékű, embercentrikus koncepció. Hiányzott a párbeszéd Még előttem van a Pécs Városi Tanács egyik üléséről szóié tudósitás, mely arról tájékoztat, hogy kissé szokatlan mádon, nem egészen egyhangú döntés «züieiett az alagút megépítéséről. Annak természetesen csak örülni lehet, hogy egy adott műszaki probléma megoldására több alternatíva között kell választani a szakembereknek. De annak már aligha lehet örülni, hogy ha a. megoldások között valamelyik, szubjektív okokból eleve nagyobb támogatást élvez. Más szóval, mindkét elgondolásnak egyenlő esélyekkel kellett volna versenyre kelni egymással. Sajnos, ebben az esetben nem így történt. Bodó László sejtetni engedte, hogy miért. A bevezetőben helyi demok. rációt említettem. Egy ilyen nagy horderejű, az egész várost — nem is beszélve a környék lakóiról — érintő beruházásnál, vajon elegendő csupán néhány hétig kiállítani a terveket a városházán? Melyek ráadásul az emberek többségének — akik nem szakemberek —, amúgy sem mondanak semmit sem? A városi tanács e témával foglalkozó üléseiről szűkszavú tájékoztatók jelentek meg. Az ország más részeiben előbb kaptak információt az emberek, mint az építkezés közvetlen közelében lakók. Bodó László azt kérdezi az illetékesektől, vajon ma is az alagút mellett döntenének-e? Én azt kérdezem, ma is olyan döntési mechanizmus érvényesülne-e, mint akkor. Úgy vélem, aligha. A legkevesebb, hogy különféle rendezvényeket!, fórumokon ismertessék a terveket. Olyan szinten, hogy azt mindenki megértse. Az építés fázisait, a miérteket is el lehet magyarázni, még a nem kimondottan szakembereknek is. Akkor talán kevesebb kellemetlenségben lett volna része tervezőnek é? kivitelezőnek egyaránt. „Kitiltott” emberek Mindezen persze már túl vagyunk. A megromlott bizalom légkörét nagyon nehéz helyrehozni. Úgy meg teljességgel lehetetlen, ahogy az a'aaút bizonyos befejező munkálatai során tapasztalhatja az utca embere. Mert valahol, valakik, ismét megfeledkeztek a legfontosabbról. Arról, hogy ez az alagút végső soron az embert szolgálja. Nemcsak a maga nemében páratlan városfalat, nemcsak a közlekedést, hanem mindezeken keresztül elsősorban az embert szolgálja. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy értelmetlen megoldásokkal az emberek egy jelentős hányadát kitiltották már nemcsak az alagútból, de a fölötte húzódó sétányról is. Ugyan, mennyivel került volna többe egy keskeny sávon gyermekkocsik és rokkantjárművek részére is lehajtó ágat készíteni? A kivitelezéskor talán semmivel, ma már biztosan jelentős többlet- beruházás lenne. Véleményem szerint ez az, ami elsősorban bántja az embereket. Apró- sóanok tűnő, kis figyelmességek, melyek úgy a tervező- mérnök, mint a kivitelező szakmunkás napi feladataiban benne kellene hogy legyenek. Csak az emberek szolgálatában lehet bármely műtárgy harmóniában a környezettel, a városképpel. Az alagút esetében ez a szolgá'ati szellem ■károsult a legjobban. Tartok tőle, ha felüljáró épült volna, de hasonló szemléletben, abban sem lett volna több köszönet. Végezetül a végső következtetés talán az lehet, hogy egy adott műszaki problémát sokféleképpen lehet megoldani, de egyféleképpen soha. A nyilvánosság mellőzésével, az emberek megkérdezése nélkül csak torz, az utókor számára terhes megoldások születhetnek. Hídvégi Péter Pollack Mihály Műszaki Főiskola A sorsdöntő tragikus nap - és ami utána következett „Ki tudja, mikor kezdődik a jelen és mikor ér véget a múlt.. (Louis Aragon) Horthy Miklós kormányzó, egyúttal a legfelsőbb Hadúr, ai háborúból való kiugrás ügyét pusztán katonai műveletnek tekintette. A kiugrásra két lehetőséget látott, vagy kimegy Dálnoki Miklós Béla hadseregéhez a határra, vagy Budapesten marad a legmegbízhatóbb, legjobb seregei, a páncélosok és az ejtőernyősök körében és itt adja ki a fegyverletétel parancsát. Horthy ez utóbbi változat mellett döntött. Az ejtőernyős fegyvernemet 1938 őszén hozták létre. Ide csak önként jelentkezőket vettek fel. Tagjai mellükön ezüstösen csillogó két szárny között halálfejet viseltek. Az egyetlen magyar „halálfejes” katonai alakulat volt. E fegyvernemhez vonultam be én is Pópára, 1942. október 4-én, s így ama kevés élő tanú közé tartozom, okik - akkor már mint karpaszományos szakaszvezető - az 1944. október 15-i eseményeknek is résztvevője volt. Kádár Gyula, egyik legkitűnőbb katonai dokumentum, írónak „A Ludovikótól Sopronkőhidáig" c. művében október 15-ével kapcsolatban o következőket írja: „Horthy egyenes parancsára Budapest védelmére egy hadosztályt kellett hozni. Vörös a Kárpát—ukrán arcvonalból a 10. hadosztályt rendeli Budapestre ... A hadosztály nem érkezett meg idejében. Tervezve volt az ejtőernyős alakulatok Budapestre hozatala. Azok sem érkeztek meg.” Kádár vezérezredes nem jól tudta, mert az ejtőernyősök bizony megérkeztek, s kellő időben. Október 15-én szerelvényünk már a kora reggeli órákban a józsefvárosi pályaudvaron vesz. tegelt. Vigh Károly: „Ugrás a sötétbe" c. művében ez olvasható: „Szügyi Zoltán vezérőrnagy, a Szent László hadosztály parancsnoka 1944. október 14-én az 1. magyar hadseregből kivont ejtőernyős alakulatával felérkezett Budapestre, de Vörös Jánostól nem kapott parancsot a továbbiakat illetően.” - Ahány állítás, szinte annyi tévedés. Vitéz Szügyi Zoltán alezredest akkor láttam és hallottam először, amikor a katonai eskütétel után a repülőtér egyik hangárjában beszédet intézett hozzánk. Élesen emlékszem, hogy beszédében gyakran használt „Kórpátkoszorúzta, búzakalászt ringató édes hazánk", meg hasonló szóvirágos bombasztokat, miközben csillapított minket: ne kívánkozzunk a frontra, mert a kormányzó úr, aki őt gyakran látjo vendégül is, fűzte hozzá dicsekedve, az ejtőernyősöket, mint legmegbízhatóbb katonáit, elsősorban a belső rend és fegyelem biztosítására tartja fenn. Az ejtőernyősök azonban kicsit mégiscsak kikerültek a frontra. Az ejtőernyős csoport - titkos létszáma miatt ez volt a hivatalos megjelölés - a mozgósított tartalékosokkal 1944. június végén indult a keleti arcvonalra. Ekkor, augusztusban a galíciai hadműveleti területen, az uzsoki hágón túl lévő Mi- zunka-völgyi „erőszakos felderítő akció" után hallottam Szügyit másodszor beszélni: „Derék munkát végeztetek: sok halottat csináltatok!" A „halottcsinálás" kifejezés nagyon szíven ütött. Lehetetlen elfelejteni. E hadműveletek idején történt — mint Pávai Endre főhadnagy, Szügyi volt szárnysegédje nekem 1986 nyarán elmondotta — hogy a kárpátaljai csatározásokban, pontosan okt. 6-ón 10 óra körül Alsóvereckénél a jobb karján súlyosan megsebesült. Ezután Szügyi, mivel neki 12- én 8 órára Budapesten kellett lennie, 11-én gépkocsin magával vitte a pápai honvédkórházba, ahová este 7 óra körül érkeztek meg. Szügyi és Pávai családjai Pápán lakott. Szügyi távozásakor a parancsnokságot Tassonyi Edö- mér ejtőernyős századosnak adta át, aki az egész csoporttal folytatta az ország belseje felé a visszavonulást. így Szolyvón is töltve egy napot, Munkácson át lassú ütemben utazva, október 15-én reggelre végre szerelvényünk a józsefvárosi pályaudvar külső végében megállt. A vagonokból senkinek sem volt szabad kiszállnia. Az ebédet is egy tartalék konzerv felnyitásának engedélyezésével fogyaszthattuk csak el. Délután 2 és 3 óra között egy öreg, nagybajuszú, barna parolis vasúti szolgálatot teljesítő szakaszvezető jött a vagonunkhoz és halkan azt mondta: „Fiúk, Horthy rádión bemondta a fegyverletételt!" A hir izgatott morajlással futott végig a szerelvényen: sejtettük, találgattuk a ránk váró feladatokat. Aztán 4 óra tájban végre megjelent előttünk Szügyi is. Ekkor láttam és hallottam harmadszor és utoljára. Ahogy a pályaudvaron indulásra felsorakoztunk, így szólt hozzánk: „Meg fogjuk menteni Budapestet és Magyarországot! Egy a jelszó: Győzni, vagy! halál! Most pedig irány a Károly laktanya!" - Feltűnt, hogy csizmájából oldalt kibuggyanó nadrágján két vastag vörös csík húzódik: Szügyi vezérőrnagy lett! S még az is szemet szúrt, hogy bal karján vastag fekete szalagot viselt, rajta az arany halálfejt, s alatta öt betű: KABSZ. Mintha villám csapott volna belém: kigyulladtak bennem Teleki Pál búcsúlevelének szavai; „a gazemberek oldalára álltunk!" Gyönyörű napsütéses délután indultunk és sötétedéskor érkeztünk o laktanyába, ahonnan körülbelül tíz napig ki sem mozdulhattunk. Ez idő alatt zajlott a kormányzói testőrségből, a légierő tagjaiból, a tiszthelyettesképző iskolák oktatóiból, s az ejtőernyősökből, mint zömből a Szent László hadosztály szervezése. Az ejtőernyős tisztek magas beosztást kaptak, a hadosztály parancsnoka pedig természetesen Szügyi vezérőrnagy lett. A hadosztály megkülönböztető jelvényt is kapott: ovális koszorúban Szent László bárdja áll függőlegesen. Ahogy ezt felvarrtuk a zubbonyunkra, a laktanya udvarán megtörtént az új „nemzetvezetőre” a feleskü- dés. így lettünk, ahogy később az angol rádió híradásából hallottam: „a bárdos brigantik". A Szent László hadosztályt hol ide, hol oda vitték vonaton, autóbuszokon, mindig ott vetették be őket, ahol a legsúlyosabb volt a hadihelyzet. Először a Soroksár, Ócsa alatt tomboló harcokban vettünk részt. Ide „villamos kisszakasz jeggyel mentünk a frontra" - ahogy akkor tréfásan mondtuk. E térségben esett meg az is, hogy Vezér László badapród őrmestert szökésében a német tábori csendőrök elfogták és átadták Ugrón István ejtőernyős százados, zászlóaljparancsnoknak. A németek addig nem tágítottak, amíg Vezér Lászlót sortűz- zel ki nem végezték. Innen Isoszegre kerültünk, majd a Balaton mellé, Kéthely-Mar- cali vonalára, onnan északra, január első napjaiban Ógyalla fölé, a Garam folyó mellékére, majd Veszprém környékére, végül a Muraköz táján fedeztük a menekülők áradatát. Itt, az utolsó lihegéseknél én mór nem voltam jelen. Veszprém felől Pápára igyekezvén, a város határában az útszéli eperfán még találkoztam két akasztott katonával. Nyakukban tábla volt: „így járnak a katona- szökevények!” Aztán egy te- liholdcs csendes éjszakán, márc. 24-én Pópán, hajnali 3 óra felé valósággal újjá- születtem; Rab István, a református gimnázium igazgatójának családi házában pillantottam meg az Aradi utca felől fától fáig meg-meg- állva, óvatosan jövő első felszabadító orosz katonát. Szügyi ezután még megkapta a 'Német Vaskereszt Lovagkeresztjét, a legnagyobb kitüntetést, amit idegen állampolgár kaphatott, a hadosztályának pedig csaknem 80 százaléka odaveszett. Szügyi könnyedén áldozta fel katonái életét, de ő még csak meg sem sebesült. Maroknyi maradék katonájával Ausztriában, Klagenfurtban az angolok fogságába menekülve, 1945. május 10-én tette le a fegyvert. Az angolok azonban csakhamar átadták a Magyar Népköztársaságnak. A népbírósóg 1948. február 23-án vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagyot „háborús és népellenes” tetteiért bűnösnek mondta^ ki. Tíz esztendei fegyházra és vagyonelkobzásra ítélte. Szügyi 1967-ben Budapesten, 71 éves korában hunyt el. Epilógusként még két apróságot szeretnék elmondani, Szügyi pályafutását kutatva feltűnt, hogy feleségének neve Baky Viktória volt, s lé'ezett egy Baky László nevű nyilas belügyi államtitkár is, akit a népbíróság ítélete alapján 1946-ban felakasztottak. A két Baky név közti kapcsolatot nem tudtam kideríteni. Harcos Ottó Magyar—amerikai uegyesuallalat alakult — könyvkiadásra PüSKI—ISIS Kiadó Korlátolt Felelősségű Társaság néven magyar—amerikai vegyesvólla- lat alakult pénteken a hazai és a határainkon túl élő magyarság számára szépirodalmi és tudományos művek kiadására, nyomdai előállítására és terjesztésére. Az új vegyesvállalat alapító szerződését a New York-i székhelyű Püski- Corvin cég, az ISIS kulturális kisszövetkezet, a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat és a Művelt Nép, valamint az Állami Könyvterjesztő Vállalat vezetői írták alá a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat székházában. A társasági szerződés szerint a kft. a könyv- és lapkiadás mellett a későbbiekben videofilmek, hanglemezek, hangkazetták előállítására, megjelentetésére és terjesztésére is vállalkozik. A kft. alaptőkéje mintegy 15 millió forint, székhelye Budapesten, az I. kerületi Corvin tér 8. szóm alatt lesz. A társulás a hazai szellemi kultúra eredményeinek megismertetését segítendő amerikai fényszedőgépet állít munkába. Az új kulturális vállalkozás a magyar könyvkiadásban Püs- ki Kiadó néven kíván megjelenni. Alapító tagjaival közösen saját könyvterjesztő hálózatot épít ki.
