Dunántúli Napló, 1982. szeptember (39. évfolyam, 239-268. szám)
1982-09-04 / 242. szám
Hát én ezekért elmegyek a tűzbe... Schumék A családfő Bokájától fölfele gipszkötés merevíti a lábát:- Mi van vele?- Rosszul ugrottam le a teherautóról ...- Mit szaladgálsz a lányok után fiatal házas létedre? — mondja a tanácselnök, Fóris János, a fiatalasszony pedig — aki a fönti szobákhoz vezető falépcsőn ül — gunyorosan mosolyog :- No hiszen! Az lenne a szép! Schum József csapatvezető vájár Ernő fia — ő a kisebbik — július tizenhetedikén nősült, Zsuzsikát Zengővárkonyból hozta a házhoz, Ide, ' Mecsekná- dasdra. Itt volt a lagzi is — ami ugyan kettejük távollétében — már hétfőn elkezdődött, részben a készülődés jegyében, ami ugye nem megy evés-ivás nélkül — részben meg ahogy érkeztek a meghívottak távolabbi helyekről, hát őket is el kellett látni.- Mi az esküvő előtt két nappal érkeztünk haza Törökországból ... Mindketten tagjai a Pécsvá- radi Szövetkezeti Népi Együttesnek, amely szerepelt az említett törökországi néptáncfesztiválon. Zsuzsa színes fotókat mutat, lakodalmi emlékek, az együttes táncosai is kaptak meghívót, gyönyörű ruhákba öltözve menet-táncot jártak a lakodalmi felvonuláson. Aztán látok itt egy — zöld gallyakkal, virágokkal tűzdelt - kis szekeret is, rajta ül a menyasszonyvőlegény, a jóbarátok vontatják őket végig a községen, a másik képen — s ez is a hagyományos lakodalmi szertartás eseménye — jókora rönkfát fűrészelnek ketté nagy igyekezettel, ám a hopp-mesterek gondoskodtak arról, hogy a legcsorbább fűrészt adják a fiatalok kezébe. Helyi szokás szerint dézsa vízben megmossák a menyasszony és a vőlegény lábát is. Nem illő anyagiakat firtatni, a 350 fős lagzi ugyan sok-sok tízezer forintba került, de'sok-sok tízezer forintot „hozott” a menyasszonytánc is, főként, ha ideszámítjuk a tárgyi ajándékokat, mondjuk a távirányítású színes televíziót, háztartási gépeket, egyebeket... Nézem az órát, a gyerekek azt mondják, apjuk negyed négy, fél négy körül ér haza Vasasról, délelőtti műszakról. Korai még az idő. A mama *- Schum Józsefné fönt van Óbányán, a kis hegyi falucskának felső végén, néhány lépésnyi kis szövetkezeti büfében árulja a sört, üdítőt, cigarettát, szalámis zsemlyét, többnyire a kirándulóknak. Zsuzsi is szövetkezeti dolgozó, a Pécsváradi Áfész egyik boltjában eladó, Ernő pedig a termelőszövetkezetben lakatos. Bátyja, József, korábban nősült, most építi a házát, van gondja elég. — Soha nem kívánkoztak bányába? - kérdezem Ernőtől. — Nem is kerülhetett szóba. Apánk hallani sem akart róla. — Zsuzsa asszony szól közbe: — Még azt sem akarja, hogy egyszer látogatóba lemenjünk, pedig addig nem nyugszom, míg a bányát belülről nem látom ... Később — amikor megjön a papa a munkásjárattal -, szóba hozom neki, de határozottan int: — Nem engedem őket. Nézze, én már néhány évtizedet lehúztam a bányában, nyilván azért, mert ez az életem, de a gyerekeimet nem engedem. . — Félti őket... — nézek rá. Nem válaszol mindjárt, csendben ülünk, maga elé mered, aztán mintha sóhajtana:- Féltem őket... A községnek ezt a részét, ahol Schumék laknqk, Felszabadulás útjának nevezik. Fóris János elnök mondja e1, hogy a hetvenes évek első felében parcellázta fel a tanács, aztán megindult az építkezés. Ezek a családi házak még csak nem is emlékeztetnek — sem kívül, sem belül — a hagyományos paraszthajlékokra. Jelenleg 38 kétszintes, továbbá 17 — tetőtér-beépítésű — családi ház képezi az új utcát. Az afacsony, ízléses kivitelű vaskerítések már nem az oktalan védelmet szolgálják, hanem díszei az épületeknek. De sok helyütt kerítés sincs, inkább pázsit és virágágyás. Schum Józsefék háza előtt a betonjárdát cserepes kaktuszok szegélyezik, persze a nyári időszakban. A nagykaputól befele két betonszalag fut a kocsimosó-állványig. — Volt autónk, de a nagyobbik fiamnak adtuk, Ernő fiamék pedig itt a házban kapták meg a „jussukat" ... Vagyis lakrészt, ebben a gyönyörű nagy családi házban. Az előszobából a hallba jutunk, jobbra nyílik egy udvari szoba {ennek lesz egy verandája is, a betonfödémet már beépítették) aztán a konyha, majd balkézről néhány falépcső vezet fel a magasföldszinti két szobához. A fenti galériát tulajdonképpen süttői márványból metszett és egymásra-egymáshoz illesztett lapok mintegy támfalként tartják. A felső szoba egyikéban a színes tévé, aztán erősítő-berendezés, sztereó-magnó, továbbá híres együttesek poszterképei a falon. A következő szoba a szülőké, ,a galéria végéből- nyílik a mennyezetig fekete-csempés fürdőszoba. Még egy falépcső vezet föl most már a valódi emeletre, ahol csempepadlós konyha van, és egy manzard- szoba, rusztikus, nyers színű bútorokkal. — És itt ki lakik? — Hát... hogy is mondjam... a család ... mi minden . .. vagyis, majd úgyis többen leszünk — mondja zavartan, nevetve Ernő. Az egész házat az alagsorba beépített központifűtéssel teszik otthonossá. A hallban — sarokpadon üldögélve időzünk el még egy kicsit. A fiatalasszony stifoldert, sonkát, zöldpaprikát, paradicsomot csomagol, mert fölmennénk Óbányára a mamához, meglátogatjuk, bemutatkozunk majd. Schum József mondja az úton a kocsiban, ő ugyan nem tudja pontosan mennyibe jött ez a ház, de az asszony pontosan följegyzett minden fillért annak idején. Mindenesetre körülbelül négyszáz-négyszázöt- venezer forintot kiadtak a házra. Ennyit biztosan. Hogy most mennyit ér? Fóris János szerint másfél milliót. Ha nem többet. Pécsi lakásárakat számítva, közel is jár a valósághoz.- De volt ám itt valami, amit nem lehet megfizetni, pénzre átváltani — mondja Schum József. — A barátok és rokonok áldásos segítsége. Majdnem két évig építkeztünk, ahogy futotta a pénzből anyagra. És minden hét végén jöttek az ismerősök, például a brigádunkból is a munkatársaim és dolgoztak. Ebben a házban nemcsak az az érték, amit beleépítettünk, hanem a „kötőanyag”: a barátság. Nemcsak Schumék, de sok más mecseknádasdi család háza épült fel így: kalákában, vagyis kölcsönös összefogással.- Manapság inkább divatoz, hogy a fiatalok kiválnak a családból és egyedül próbálnak boldogulni... Fönt, a büfénél kopott zöld filagória alatt ülünk. A vájár felesége tányérokra osztja szét az uzsonnát. — Lehet, hogy az is jó megoldás — mondja Schum József. — Hiszen a nagyobbik fiam éppen most építkezik. De mi azért húztunk föl ekkora családi há- zgt, hogy azért részben együttmaradjunk. Ennek a háznak összetartó ereje is van. — Figyeljen csak ide — folytatja. — Amikor mi a feleségemmel összekerüljünk, nem volt másunk, mint egy hátizsák és az az ágy, amit egy asztalos barátomtól kaptam. Én már akkor elégedetlen voltam. Nekem nemcsak otthon, hanem szép otthon kell, olyan, amiben örömmel él az ember. Hallatlanul sokat küszködtünk a feleségemmel, míg idáig eljutottunk. Én a bányában mindig is, ma is annyit dolgozom, hogy rossz szó nem érhet, annyi szent. Keresek is szépen, most hűségjutalmat kapok valahogy huszonhétezer forint körül, ha jól emlékszem a kiírásra. Emö- gött évtizedek vannak. Nekem a család van, meg a társaim Vasason. Ezt még írja meg, vagy hát ahogy gondolja, de ne felejtse el, amit most mondok. Sokan szidják a fiatalokat, vagy ha nem is szidják éppen, de nem értik meg őket. Hát a mi brigádunknak egyharmada olyan KISZ-es korabeli. Hát én ezekért elmegyek, a tűzbe. És ők is értünk. Ebben is biztos vagyok. Anya! Hozzál még ide egy kis sört, légy olyan kedves... Rab Ferenc Bányászgyerekek a Hajnóczy utcai óvodában. Képünkön balról: Varga Viktor, Fülöp Csaba, Kovács Krisztián és Szinyovszkij Alexandra. Fotó: Läufer László Bányászgyerekek Most ébredeznek. Pár perc múlva már a kisasztalok mellett lármáznak, várják a teli tálcákat, aztán belefeledkeznek a májkrémes, zöldpaprikás kenyerekbe. Az első asztalnál ülő, kékszemű kislányt és a két barna hajú, csendes kisfiút már ismerem. Nemrég még egymást túllicitálva mesélték, hogy merre jártak a nyáron, hogy melyikük tud több rántott húst, mákos tésztát enni, és ki menynyi babát, autót kapott már az anyutól, aputól. • E három kisgyermek szüleinek — csakúgy, mint a Hajnóczy utcai bölcsődébe járó gyermekek szülei többségének — a Mecseki Ércbányászati Vállalat a munkahelyük. Bazsó Krisztina édesanyja, Pataki Zsolt édesapja, Konrád Eriknek pedig édesanyja és édesapja is a bányában dolgozik. A két-három éves kisgyermekek érthetően még nem sokat tudnak a bányáról, de azt igen, szüleik ott kapják a fizetést, amin szép ruhát, csokoládét, játékot vesznek neki ...Két-három év múlva, amikor akkorák lesznek, mint a velük szomszédos óvodába járó Kovács Krisztián, Varga Viktor, Szinyovszkij Alexandra és Fülöp Csaba, már bizonyára jobban ismerik szüleik munkahelyét. Csaba, aki az imént még elme- rülten rajzolgatott az udvaron, felnőtfes komolysággal meséli hogy már járt is édesapjával Bakonyán és nagyon várja, hogy ismét elvigye. A nyuiánk Krisztián egyelőre fényképről ismeri édesapja munkahelyét, c szívesen beszélgető Viktor pedig még sem így, sem úgy nem látta, de azt tudja, hogy az apukája fúróval dolgozik, és támfalakat ácsol. Alexandra csendben figyel, s mikor a fiúk elhallgatnak, érzi, hogy ő is tud annyit mondani, mint a társai. „Én sem láttam még a bányát, de az én apukám nagyon erős, azért dolgozhat ott. Sok fekete borssal is meg tudja enni a húslevest. Szép ruhája van, mert ő a zenekariban játszik,, és nagyon szeret engem. Moncsicsit is vett nekem.” A Moncsicsi hallatán magasba emelkednek a gyermekkezek: nekem . is van, nekem is van! — kiabálják. Mást kérnek és másnak örülnek a tizenéves bányászgyerekek, akik közül néhánnyal az Építők úti. Általános Iskolában találkoztunk. Bogyay Rita karján ma csak azért nincs kvarcóra, mert épp elromlott, Farkas Andrea, Tóka Adrienn és Görbe László viszont nevetve mutatja, hogy az övék még jó. Mindannyian nyolcadikosok, s jó! tanulnak. A tavalyi átlaguk közelebb áll a jeleshez, mint a jóhoz. Andrea még nem döntötte el pontosan, hogy hova készül a _ nyolcadik után, a többiek gimnáziumban szeretnék folytatni a tanulást, aztán majd meglátják. Rita 17 éves bátyja viszont már határozott: bányamérnöknek készül. Őt is vonzza a bánya. Ugyanúgy érdeklődik iránta, ugyanúgy meg akar birkózni vele, mint az édesapja és a vele együtt dolgozó sokszáz ércbányász. A gyerekeik, ezek a jól öltözött, gondozott, értelmes, kedves apróságok és fiatalok érthetően büszkék édesapjuk foglalkozására, arra, hogy jólétet, biztonságot teremt nekik. Talán ezért is ünnep minden szeptember első vasárnapja a bányászcsaládokban. Török Éva Az egyetemi katedra helyett a bányát választotta Augusztus elején Pécsett rendezték meg — a mecseki szénbányászat 200 éves jubileuma jegyében — a bányászatban dolgozó fiatal műszakiak és közgazdászok országos vetélkedőjét. Az ország valamennyi szénbánya vállalatától jött csapatok közül a második díjat az egyik pécsi ötfős csapat nyerte, melynek egyik tagja volt Horváth Ernő, a Mecseki Szénbányák Kossuth-bányaüzemének fiatal mérnöke. Horváth Ernő pályaválasztási döntésében annak idején minden bizonnyal szerepet játszott, hogy apja 8 éves korában levitte a bányába megmutatni, milyen is az. — Bakonynánán laktunk —- mondja a fiatal mérnök —, apám Dudaron volt vájár. De nemcsak ő volt bányász, hanem családunk több tagja is, hisz majdnem az egész falu a bányászatból élt. Az általános iskolában elég jó tanuló voltam, mégsem akartam továbbtanulni, vájárnak jelentkeztem. Az akkori eszemmel úgy gondolkodtam, minél előbb pénzt keresni, elég a tanulásból. Ez aztán menet köziben olyannyira megváltozott, hogy a vájárképző után még kilenc évig tanultam. A szakmunkásképző után ugyanis jelentkeztem a tatabányai szakközépiskolába, ahol aknászokat képeztek. — Ez a négy év egybeesett a bányászat visszafejlesztésének időszakával. Tizennyolcán végeztünk 72-ben, és mindössze öten maradtunk a pályán. Ebben az időszakban, akik á miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem bányamérnöki karára jelentkeztek, inkább olajmérnöki, vagy geológus, geofizikusi szakot választották. Bányaművelési szakon összesen kilencen voltunk, és amikor végeztünk, csaknem 50 állásajánlat között- válogathattunk. — Egy bakonyi gyereknek hogy esett a választása a Mecsekre? — Harmadéves voltam, amikor a Mecseki Szénbányáktól társadalmi ösztöndíjat ajánlottak és én elfogadtam. Ide Kos- suth-bányára meg azért jöttem, mert az egyik éviben itt voltam termelési1 gyakorlaton. Hívtak, maradjak benn az egyetemen, de hozzám közelebb áll a gyakorlati munka, mint az elméleti, és az sem mindegy, hogy itt lakást kaptam, és jóval több fizetést. A magas, vállas fiatalember most a komlói Kossuth-bánya- üzemben a ll-es szenes körlet helyettes vezetője. Közvetlen a kapcsolata a termeléssel, mintegy 400 ember munkáját irányítja. Ez a ködet adja az üzem termelésének 60—70 százalékát. Az ember azt gondolná, mindent tud már a bányáról. — így van-e ez? — kérdem tőle. — Egyáltalán nem — mondja. — Tulajdonképpen én még mindig a tanulási időszakban vagyok, öt éve végeztem ugyan, de közben elvittek másfél évre katonának. Amit az egyetemen megtanulunk, az nem elég a gyakorlathoz. Szerencsém van, mert a közvetlen főnököm hallatlanul nagy gyakorlati tudással rendelkező aknász, akitől nagyon sokat tanulok. Különösen szükségem vpn tapasztalataira itta Mecsekben, merten- nek a sajátos viszonyai nemcsak az országban, de Európában is egyedülállóak. Épp ezért rendkívüli nagy problémát és feladatot jelent, hogy korszerű technológiát alkalmazzunk, mert hiába jó az egyik berendezés, az egyik üzemben, a másikban már egészen mások a feltételek, de egy üzemen belül az egyes fejtések között is időnként óriási a különbség. M: jó eredményeket értünk el a SOW 80 típusú berendezéssel, ugyanez Zobákon nem vált be. Sok izgalmas megoldásra váró feladat áll az előtt, aki komolyan veszi és aki igazából tenni akar a mecseki szénbányászat korszerűsítéséért. A Mecseki Szénbányák hatalmas fejlesztés előtt áll. Minden időknél jobban szükség van tehát most ambiciózus, tenniakaró fiatal műszaki emberekre. Horváth Ernő előtt sok lehetőség áll. Rajta múlik, él-e vele. Ö mindenesetre Komlón képzeli el jövőjét, jól érzi itt magát, felesége, kislánya van, és szabad idejében szívesen járja a Mecsek erdeit. Sarok Zsuzsa A fiatalok az új ház virágokkal teli halijában
