Dunántúli Napló, 1981. július (38. évfolyam, 178-208. szám)

1981-07-12 / 189. szám

Színházi összegezés, 1981

Tizenöt bemutatóra tekinthetünk vissza a Pécsi Nemzeti Színház elmúlt évadában. És két gyermekbábszínházi darabra, amely a Bóbita Bóbegyüt- tes, hivatásos állami bábszínházzá alakulását követően (1981. január 1.) került a színház új — hivatalosan a 6. tagozatának — repertoárjára. A Bóbitát mi, pécsiek tisztelettel köszöntjük ezúton is. Azt kívánva, hogy olyan töretlen invencióval és művészi hittel gazdagíthassák a gyermekelőadások mű- sorképét, ahogyan ezt amatőr korukban tehették és tették.

Számarányra nézve a bemutatók száma a pécsi színház viszonylatával optimálisnak tűnik. (Kilenc prózái, két-két könnyűzene.i, opera-, illetve balettmű szerepelt műsoron.) Fogadtatásukra nincs általános képem, ahogyan ilyen képe nyilván senkinek sincs, hiszen az eladott jegyek, bérletek száma nem mérvadó. Ha most közvéleményt kutatna valaki -, „megszondázva” a rendszeres színháznézők táborát — bizonyára a vélemények nagyon eltérő, sokféle rendszerét konstatálhatná. s aligha a túlnyomó többségű elégedettséget. Pedig van változás, csak viszonyítanunk kell a korábbi évadokhoz képest. Főleg abban a vonatkozásban, amit két éve „Janus arcú műsorpolitika" címmel bíráltunk a színház munkájában. (Az előző, 1977—79, közötti évadokra vonatkoztatva: aránytévesztések; a közönség kiéhe- zettsége fontos klasszikusokra, vagyis generációk nőnek fel, emlékezetes Csehov-, Shaw-, Shakespeare-, Miller- stb. — előadások nélkül; ugyanakkor bizonyos, valóban szép sikerű, tetszetős előadások eltakarják a koncepciótlanságot, a különcködő műsorpolitikát, az évadok tudatos eqymásra építkezését, a qyermektagozat „leblokkolá- sót" stb. írtuk 1979 nyarán.)

Távol áll tőlünk, hogy alapvető és gyökeres változásokat fedezzünk fel a színház megvalósult, esztétikai mércével lemérhető műsorterveiben. De arra szeretnénk felhívni a figyelmet. hogy ilyet nem is vártunk, és hogy a kisebb, de tendenciájukban mindenképp pozitív törekvéseket igazoló jeleknek is, a jó sikerű prózai előadásoknak és az igényesebb szórakoztató műveknek is érdemes

örülnünk. Aki magáénak érzi ezt a színházat, annak észre kell vennie ezeket e jó tendenciákat. Már a korábbi évadot is —, amely a klasszikus adottságokból is törleszteni akart, s maiságában is tudatosan közelebb állt mindahhoz, ami az embereket foglalkoztatja — az előzőeknél jobbnak éreztem. (A tenger asszonya, A hatalmas szinrabló — gyermekdarab; A közvádló; Az igazak; Biroda- lomépitök, üvögy a Sműrc; Salome). Az idei évadot még jobbnak, még színvonalasabbnak tartom a fenti szempontból. Mik a koncepciósabb műsorterv, a jó törekvések jelei?

A színház egy sokszínű műsorterv színvonalas megvalósítására törekedett. S ez az évad egészére, még a kevésbé sikeres előadásokra is elmondható. Mindenesetre igazi színházat, „színházszagú” színházat kívánt teremteni, ha ez az előadások mintegy felénél csupán középszerű művészi eredményeket hozott, vagy azt se ... A jó szándékot viszont ismerjük el. Akartak! Valami mást, valami jobbat, tartalmasabbat. Érezhettük ezt a két szórakoztató mű színpadra állításában (Tiz kicsi néger. A szabin nők elrablása); a musical rendezésében (Chicago); a qyermekdarab előadásában (A három kecskék), a Cosi lan tutte opera megvalósításában vagy az évad mesz- sze kimagasló legjobb és legnagyobb színházi élményt adó prózai előadásában (Hauptmann: Patkányok). Ha ezzel az igényességre, színvonalra törekvéssel a színház olyan közönségbázist kíván teremteni, amelyre már rövidtávú (néhány éves) konceDciót lehet építeni, amelyen saját arculatát lehetne formálni — akkor a Pécsi Nemzeti Színház az elmúlt évadban jó úton járt, akkor is, ha gyökeres icvulásról, 180 fokos fordulatról nem számolhatunk be. Annak a küldetésnek az irányába haladt, ami egy nemzeti színháztól napjaink művészetpolitikai feladatai közepette elvárható. A jövő, a folytatás rajtuk múlik.

Két fontos, értékes elemét szeretném m°g kiemelni ennek az évadnak. Tiszteletre érdemes az a következetesséa. amellvel Pécsett korábbi vállalásukat teljesítik n mai maqyar dráma ügyének ápolásában. Vállalva

ezzel természetesen nemcsak a sikerek babérait, hanem a fiaskók alternatíváit, a bukás vagy a tévedés kockázatát is. (A tévedés persze jog is. Attól függ, miben tévedünk ...) A Pécsi Nemzeti Színház az utóbbi hathét évadban több mint 30 kortárs magyar drámát állított színpadra, s ezek jelentős része eredeti bemutató. Az idei évadban két háziszerzőjének cgy-egy új művével gyarapította a megszülető új magyar művek sorát. (Illyés: Sorsválasztók; Sárospataky: Fekete tűz).

A másik: a szovjet drámák és a Szovremennyik Színház, az egyik legrangosabb és világszerte nagyra becsült moszkvai színházművészeti műhely csere- kapcsolatodnak ápolása. Értékes, művészi hitelű kapcsolat ez, épp emiatt nagyon fájdalmas számomra mindkét Ros- csin-darab bukása Pécsett. (Tavaly a Szerelvény a hátországba, most az Olga: mindkettőt néhány előadás után — közönség hiányában — le kellett venni a műsorról.) Mindkét előadásnak, a darab esetleges hibái ellenére is, vannak olyan értékei - főleg a rendezés (Galina Voicsek) finom, árnyalatos lélektani elemzései révén — amelyek nélkül, meggyőződésem, szegényebb maradt az, aki nem látta. Sajnos művé- szetpolilikánk korábban elkövetett súlyos hibái sokak szemében ma is megkérdőjelezik a legjobb alkotók, Suksin, Gel- mann, Ajtmatov, Bondarcsuk, vagy akár Mihail Romm és mások alkotásait — ez lehet a távolmaradás alapvető oka. S ki tudja, hányadiziglen ...

A jövőre vonatkozóan ehelyütt nem kívánunk szólni. A színház művészeti irányításában és a vezető művészeik állományában bekövetkezett változásokat már hivatalosan bejelentettük —, sokan elmentek, újak jönnek helyettük. A helyzet azóta is némiképp módosult, illetve formálódik. A végleges „felállásra” évad elején visszatérünk. Ez a nyár az erőgyűjtés, az új feladatokra való felkészülés időszaka legyen. És a Pécsi Nyári Színházé, amely a maga soiátos műsorával, bizakodunk, lassan nemcsak önálló művészeti fóruma, hanem tudatosan formált szerves része lesz a megyeszékhely színházi életének.

Waliinger Endre

Poczik Miklós: Sebész voltam Etiópiában

Kamaszkorunk elmúltán nem szívesen olvasunk útleírást, vadászkalandot. Valahogy egyformának érezzük őket, bárki is irta, bármely távoli, egzotikus országról. De nehéz is ma már konkurrálni a tévéhíradóval, vagy éppen a nagyszerű „Kis- filmek a nagyvilágból" sorozatával. Az ember ül a készülék előtt, s mégis távoli vidékek, emberek, szokások „jönnek be a szobába”. Ugyanakkor az útleírás mindig lezárt múlt, tehát tegnap, és más élménye, amit ráadásul nem hivatott tollforgató ír le, így az eredmény is esetleges, gyarló sokszor.

Poczik Miklós könyve kivétel, mert egy „civil” írta. Izgalmas, hogyan jutott el egy sebészorvos Afrikába, mit látott, élt meg ett? Nos, Poczik doktornak ritka szerencséje volt, mert nem mindennap ismétlődő történelmi esemény részese lehetett. Hároméves kiküldetése „alatt” buktatták meg Hailé Selasszié császárt, döntötték meg egy magát Salamon királyról és Sába királynőtől eredeztető dinasztia trónját. Nos, ha volt valami, amiről a gimnázium padjaiban álmodoztunk kamászfej- jel, akkor éppen erről: részt venni a történelemben. Ma már tudjuk —, felnőttként —. hogy minden kor, tehát a miénk is, itthon is történelmi, de — szerencsénkre! nem olyan látványos, nem kínál annyi drámai fordulatot, mint Etiópia 1972-től 1975 nyaráig.

Szerzőnknek, aki egy közepesen fejlett európai országból érkezik Afrikába, már az a felismerés is meglepetést okoz, hogy az emberek bizony nem mindenütt egyformán élnek. Mást esznek — például kenyeret nem búzalisztből sütnek, s a vadban gazdag országban alig esznek húst. Már persze a szegénvek, tehát a lakossáq döntő többsége. Szerzőnknek (mint írónak) külön „szerencséje” az is, hogy egy kis város kórházában dolgozik, ahol ő az egyetlen sebész, egy — a mi foqalmaink szerint — országrésznyi területen. Márpediq eqy orszáqot igazán csak a vidéken lehet megismerni. A vámosokat, különösen a metropoliszokat kicsit uniformizália is a civilizáció. Nos, Dessiében, ahol Poczik Miklós és á családja három évet tölt, ez méq csaknem „érintetlen” terület. A kórház viszonylag jól felszerelt ugvan, de mint azt a könyv véaén lévő statisztikákból megtudjuk, Vollo tartományban (itt fekszik Des- sie) a hárommillió lakosra három kórház, 8 rendelő. 211 kórházi ágy. hat orvos és 116 ápoló iut. Ami eay klinikai qva- korlatból érkező orvos számára eavszerűen iies^lő állaoot. A könvv nagyobbik fele ezeket az „ázsiai” állapotokat taglalja, ami természetes is, hiszen ez hozzátartozott a munkáidhoz. Azt gondolná az ember, hogy az orvosnak minden beteg egyforma Ez iaaz is, de maaa a beteg benne él egy társadalomban, amely meghatározza a körülményeit, sőt, a beteqséqe- it is. Poczik doktor azt tanasz- talia 1972-ben Etiópiában, hoqy a legtöbb bajt a butaság és a

császári kormányzat korrupciója, bűnös felelőtlensége okozza. Vele együtt döbbenünk meg azon például, hogy a nagy szárazság idején, miközben százezrek haltak éhen, és kolerában, az etióp nagykereskedők eladták a gabonát, sőt, még a segélyszállítmányok egy részét is! Mindebből mi csak néhány felvételt láthattunk a korabeli híradókban, a lényeget azonban csak az látja, aki ott élt. Az orvos természetesen csak enyhíteni tudta a bajt, megszüntetni nem. A nyomorúsáq több, mint „egzotikus”. Egy idő után egy bizonyos töménységben olyan feszültséget teremt a szemlélőben is, hogy csak nagy önfegyelemmel tudja elvisleni. Nos, a szerző átélhette azt a fordulatot is. amikor maguk az etióp tömegek is elveszítették a türelmüket, látta a forradalmat. Látott persze mást is: a csodálatos afrikai tájat, amelyet be is mutat a könyvben, a maga készítette színes felvételeken. Az igazi élmény — az olvasónak is — azonban soha nem a táj önmagában, hanem a tér és az idő, a mozgás és az akarat egysége, a jelenlété. Nos, ebből adhat valami ízelítőt a jó útleírás, vagy kelthet vágyakozást az utazás iránt az olvasóban. De — sajna — nem lehetünk mindenütt egyszerre jelen. Mi, akik soha nem juthatunk el Etiópiába, be kell, hogy érjük Poczi doktor könyvével, ami ér annyit, mint az esti tévéhíradó . . . (Gondolat Könyvkiadó, 1980).

Horpácsi Sándor

Jelenet Gerard Hauptmann Patkányok című drámájának előadásából. Voltai Páter, Bregyán Péter

és Leviczky Klára. Fotó: Cseri

D. Oedev:

A kumisz íze

Feleségem, kezében sajtárral, a lovak karámja felé tartott, ahová már kikötöttük a csikókat. Én a hegy teraszán szétszóródott kancákat hajtottam nagy kurjongatóssal a karám felé. A kerítés mellett mintegy száz méter hosszan pajkoskodtak és rugdalóztak a csikók. Közeledtemre a kis tarka mellső lábaival a földet kapálva szabadulni igyekezett. Eloldottam a csikót, a pofájáról letöröltem a fehér tajtékot. „Jól van, kicsi, ne ijedezz!” A karám felé húztam, majd elszakítva az anyjától, elvezettem. Még jól láttam, hogyan csapódik a zengő fehér sugár a sajtár falához. A hab kitöltötte az edényt, és lecsurrant a földre. Amikor leülepedett, egy fél- vödörnyi tej maradt vissza.

— Úgy látom — szólt a feleségem —, estére összejön vagy négy vödörrel, úgyhogy igyekezz, valakinek ütni kell a kumiszt. Megígérted, hogy segítesz, hát most tartsd is a szavad!

— Ne izgulj, állom az ígéretem. Csak előbb a birkát is le kell vágnom, nem akarok akkor bajlódni vele, amikor már ő is itt lesz.

A feleségem jóváhagyólag biccentett.

Néhány napja itt, az Urtin folyó völgyében az a hír kapott szárnyra, hogy Dondov, a föidink, hazalátogat. Annak idején együtt mentünk az aulból a bentlakásos iskolába. Egy padban ültünk, és még a hazulról jött csomagot — az árult és más otthoni nyalánkságokat — is megfeleztük egymással. Elválaszthatatlanok voltunk akkoriban. úgy az iskolában, mint a kollégiumban, a konyhán vagy a vörös sarokban. Együtt jártunk ebédelni, együtt talpaltunk a boltba. Egyszer megtudtuk, hogy Dondov anyja meqbetegedett, akkor együtt szöktünk meg a kollégiumból, de a Tujn-Gol vizén nem tudtunk átkelni. A tanítónk ott a parton ért utol minket, és vitt vissza az iskolába. Utána sokáig mi voltunk a „szökevény-testvérek”. A hetedik osztály befejezése után hazajöttem, elkelt itthon a segítség, Dondov a fővárosba utazott —, a bátyja már ott élt —, elvégezte a nyolcadikat is, sőt, tovább tanult. Ahogy mifelénk mondják: . Az élet elsodort egymástól”.

Dondov egyszer járt már

az aulban. de akkor men én nem voltam itthon, abban az évben én hajtottam a marhákat. Aztán tizenöt évig senki

Ma van a mongol népi forradalom 60. évfordulója. Ez alkalomból közöljük a mai mongol próza egyik reprezentánsának elbeszélését.

sem látta a vidékünkön: iskolába járt, majd az egyetemre, itthon meg külföldön is, aztán meg a városban maradt dolgozni. De biztos voltam benne, ha Dondovot megkérdeznék: „Ki áll hozzád legközelebb itt a völgyben?” — apja és anyja után biztosan engem említene.

így hát reávárva továbbra is a karámban tartottam a csikókat, nem engedtem ki a ménest a messzi legelőre. Az asszony is felvette erre az alkalomra az új köntösét, amelyiket csak ünnepnap szokott felvenni, gondosan befonta a haját, és fáradhatatlanul sür- götl-forgott: hol a jurtát söpörte ki, hol letörölt valamit. A maga módján ő is Dondov jövetelére készült.

Befejeztük a fejést, visszamentünk a jurtába. Hirtelen odakint csaholni kezdett a kutya. Kifutottam az utcára.

— Mi van? Megjött? — kérdezte a feleségem.

— Dehogy. Valamelyik csaholós dög zajong feleslegesen, hogy fordulna fel ott, ahol van.

— Ejnye, Luvszan, hogy beszélsz? — szólt a feleségem. — Amikor megismerkedtünk, nem engedted ezt meg magadnak.

Bár tréfásan mondta, mégis úgy éreztem, hogy igaza van.

— Jól van. Már mindegy. Biztosan idegesít valami. A kumiszos kupákat elővetted már?

— Itt van. — Előhúztam a ládából, és odamutattam a hatalmas virágokkal és ornamentikával díszes kupát.

Tudtam, hoqy Dondov naay kedvelőié a kumisznak. Néha, amikor a kollégiumban kaptunk egy tömlő hazai kumiszt, ő eqyültő helyében képes volt három ilyen kupát kiüríteni —, és még csak meq sem kottyant neki! Ha csak meghallotta a „kumisz” szót, összefutott a nyál a szájában. Eqyszer a moziban láttunk egv flimet, ahol valaki egy kupát kumisszal töltött meg.

• — Nézd, Luszan! — súgta a barátom. — Ha ezt kihatnám! Meqhalok érte!

No. minden készen van. A birka levágva, a húst felakasztottam száradni. Ledül- tem aludni, és amikor felébredtem. már hajnalodott. Hallaatóztam. A kumiszos tömlő felől pezsgés és bugy- borékolás hallatszott. Felkeltem, öntöttem eay kicsit és megkóstoltam. Szinte éget, ahogyan a szád hozzáér. Kortyintottam kettőt — és biccentettem. Nemsokára majd azt mondja valaki: „Ilyen csodálatos kumiszt a mi völgyünkön kívül nem találsz sehol”.

Más ez, mint az a kumisz,

amit a járási központban adnak. Ott egyremegy, hogy kumiszt iszol-e vagy az Urint- Gol vizét.

A nap már a jurta falán játszadozott, amikor a hegyek közül egy ismerős fiú kukkantott be hozzám.

— Nem hallottad — kérdeztem —, Dondov, Misik szomszédotok fia nem készülődik látogatóba hozzánk?

— Ma a gazdaság központjába megy. Este, ha visz- szafelé jön, talán benéz ide is.

— Már régóta be kéne mennem a központba, néhány dolgot meg kell beszélnem a főkönyvelővel. Ha ma bemegyek, este Dondovval együtt vissza is jöhetek — szóltam a feleségemhez. — Te itt most nélkülem is végezhetsz mindennel. Vigyázz, a kumisz ki ne forrjon a tömlőből.

Elindultam a központ felé.

.. . Igen, mi olyanok voltunk, mint az édestestvérek —, hideg vízzel sem lehetett szétugrasztani minket. De hát ami volt, az elmúlt. Annak idején együtt bontogattuk Dondovval azokat a leveleket, amelyeket „Dondov 7/b osztályos tanulónak" címeztek. A postás én voltam. Dondov akkoriban azt erősítget- te, hogy csak a mi vidékünkről való lányt hajlandó feleségül venni.

Persze, most már régóta nős ember. „No, öregem — kérdezem tőle — merrefelé mondják neked, hogy sógor!”

Ilyen gondolatok kóvályogtak a fejemben, amíg a központ felé poroszkáltam. Távolról feltűnt a telep. Az ebédlő épületétől nem mesz- sze megálltam, a lábam se tudtam kihúzni a kengyelből, amikor megláttam Dondovot. Két férfival jött. Kék sapkáját behúzta a homlokába. Barna köntös, zöld öv — egyszerűen pompás. Eszembe jutott a szóbeszéd: „Dondov szép szál legény lett, szemre — tisztára az apja”. Most én is láthattam, hogy éz az igazság. Tényleg tekintélyes ember lett belőle. Korábban nem bírtunk egymással, egyforma erősek voltunk. De most úgy látszik, hogy sohasem fogom legyőzni.

— Szervusz Dondov! — Odaléptem hozzá, és felé nyújtottam a kezem. El akartam mondani neki mindent, ami bennem volt. A szavak a fejemben kavarogtak, a fel- indultságtól elállt a lélegzetem.

— Sokáig maradsz itthon, Dondov? — kérdeztem végül.

— Nem, lassan vissza kell mór mennem a megyeközpontba. — Útitársaihoz fordult. — Még beugrunk az elnökhöz egy pohár kumiszra és — aztán indulunk. Fordította: Migray Ernőd