Dunántúli Napló, 1981. július (38. évfolyam, 178-208. szám)
1981-07-12 / 189. szám
JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT CSORBA GYŐZŐ versei 577 MÁNDY IVAN: Átkelés (elbeszélés) 579 TANDORI DEZSŐ; Hány ember fcr négy madárba (elbeszélés) 585 MÉSZÖLY MIKLÓS: Érintések 603 WEÖRES SÁNDOR versei 613 THIERY ÁRPÁD: A remény ideje (elbeszélés, I. rész) 615 KALNOKY LÁSZLÓ verse 627 POLGAR ISTVÁN verse 628 BALASSA PÉTER: Történés, de nem történet (Kommentár Nádas Péter: Találkozás c. tragédiájához) 629 NADAS PÉTER: Találkozás (tragédia, szünet nélkül) 633 CSORDÁS GÁBOR versei 663 JÉKF.LY ZOLTÁN: Caroline én Andor (Feljegyzések és észrevételek Széchenyi napjainak éjeinek két kísértettéről, 1. rész) 665 * V etttől versre CSORBA GYŐZŐ; Föl jegy zés (A versről a költővel Lator László beszélget) 671 IMRE SAMU: A IV. Anyanyelvi Konferencia előtt 677 BÉLÁDI MIKLÓS: Bevezetés a nyugati magyar irodalomba 683 POMOGATS BÉLA: Magyar Odisszeuszok (A nyugati magyar elbeszélő irodalom második nemzedéke) 707 DEDINSZKY ERIKA versei 713 1981 jtiiusAiicusrrus A Jelenkor július-augusztusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat kettős nyári számának lírai rovatában többek között Biszt- ray Adóm, Csorba Győző, Csordás Gábor, Galambosi László, Kálnoky László és Weöres Sándor verseit olvashatjuk. Szépprózával Mándy Iván, Mészöly Miklós, Tan- dóri Dezső és Thiery Árpád szerepel, közli továbbá a lap Nádas Péter: Találkozás c. színművét, Balassa Péter bevezetőjével. A Pécsett augusztusban rendezendő IV. Anyanyelvi Konferencia alkalmából közli a folyóirat Imre Samu írását az anyanyelvi mozgalom tíz évéről. Béládi Miklós tanulmányát a nyugati magyar irodalomról, Pomogáts Béla: Magyar Odisszeuszok c. írását a nyugati magyar prózaírók középnemzedékéről, valamint Rónay László kritikáját a nyugat-európai és amerikai magyar költők Vándorének c. antológiájáról. Az összeállításban találjuk még a Hollandiában élő De- dinszky Erika és az Egyesült Államokban élő Horváth Elemér verseit. A művészeti rovatban olvashatjuk: Bécsy Tamás és Pályi András színházi beszámolóját, Láncz Sándor képzőművészeti krónikáját Aradi Nóra írását a mai textilművészetről, valamint Tüskés Tibor Varga Hajdú István-bú- csúztatóját. A „Versről versre” sorozatban Csorba Győző: Följegyzés c. költeményéről beszélget a költővel Lator László. Csorba Győző Szár és szirom Volt egy kéz és volt egy virág egy kéz és egy virág Úgy festettek mint szár s szirom szár és szirom Jelezték: múlik az idő de föltartható az idő Föl is tartották — örömest észleltem ezt Ám az idő duzzadt nagy ár — mit ért a szirom és a szár? — kidőlt s ami útjába volt mindent sodort Hol a kéz és hol a virág? Szár és szirom hol leng tovább? — Hogy az idő az hol zuhog arról tudok S hogy lassacskán a számig ér orromig szememig fölér s lélegzet szól látvány tudat mind megszakad Bisztray Ádám Égő lámpás Diskay Lenke és Varga Hajdú István emlékére A boglyas három vadgesztenye mögé árvaság költözik és üresség, mintha sötét deszkák fogta téglái közt lakatlan lenne az otthon, a boglyas három vadgesztenyét a Dunáról látni fenn, a dombon, de elrejti házukat, felhő a csillagot. Elébb a vén puli múlt el ebből a világból ki bőrkabátomat sározta össze vad örömében, csak utána ment el az asszony, aztán az ember, vendégül-váróim most másutt várnak engem, nem maradhatok el magas hó miatt, nem késhetek többé, hogy sötét van, pillék kormos zivatarába hulló este, perceg gyöngyverésű harmat, hüs augusztusé, mikor a lombon, körben, kabóca szól, s a dolomit rétjein, vágatlan fűben a tücsök. Akik hívnak, én kések búcsúzni tőlük, akik várnak, és lámpást akasztanak ki értem, ónfényü virradat, új harmat jöttéig égetik hiába, kedves testvérüknek tudnak engem. Nem tudom, hol találkozunk. C,f ( - y uwóR-aUar SzemetLu H9B-1 Szemethy Imre rajza 1 Címerállat A tenger megnyílt előtte. Utat adott. A hullámok magasra emelkedtek. Már úgy tűnt, hogy összecsapnak fölötte. De aztán zajtalanul visszahulltak, kettéváltak. Utat nyitottak. Ö meg csak jött azzal a túl- világi mosollyal, üveggel a kezében. Csapzott, rőtesbarna szakáll, állig begombolt, kifakult esőkabát. Se zakó, se ing a kabát alatt. A nadrágja is olyan bizonytalanul lötyögött. De őt ez nem zavarta. Magasra tartotta az üveget. Nem kér- kedően, ó, szó sincs róla! Az üveg címkéje már régen lekopott. Mint ahogy róla is lekopott minden. Jött, jött, csöppet se sietősen. Inkább ráérősen. A hullámoktól most már nem kellett tartani. A tenger maga a megbízhatóság. De azért egy ilyen úton mégse lehet sietni. Valaki ráparancsolt a tengerre. Nyugalomra intette. Egy úr. A tengerek ura. Kitüntette a barátságával. Csakhát egy ilyen barátsággal nem szabad visz- szaélni. Érezte, hogy követik. A nyomába szegődtek, összeverődtek mögötte. Elindultak utána. Nevetgéltek. Sugdolóztak. Nem fordult meg. Nem nézett hátra. Nem akarta látni őket. Semmi köze hozzájuk. Potyalesők. Potyázó népség. Az az úr neki nyitott utat. Csakis neki. Megforgatta az üveget az arca előtt. Még lehet benne néhány korty. Éppen csak néhány korty. És ha ezek arra számítanak, hogy megkínálja őket... Na, nem! Ha egyáltalán megkínál valakit, hát az nem lehet más, mint. . . Magasra emelte az üveget. Magasrc tartotta. Egy kéz mindjárt feléje int onnan fent- ről. Köszönöm, öregem! Az ég elsötétedett. Nem éppen haragosan, de hát azért. . A kabátjába rejtette az üveget. Magához szorította. Bűnbánóan pislogott. Nem akartalak megbántani! Csak azt ne hidd! Tovább, tovább lehajtott fejjel. Kellett ez nekem! Magamra haragítottam, felingereltem. Nem, az úr nem haragudott. Egy pillanatra talán elkomoro- dott. De azért nem korbácsolta fel a hullámokat. Menj, öreg! Menj csak a magad útján! És ő ment a maga útján. Akárcsak a többiek. Nem vitás, ők is megálltak egy pillanatra. Megszeppentek. De amikor látták, hogy semmi vész . . . Jönnek utánam! Mit akarnak? Partra jutni? Miféle partra? Az ám, miféle partra?! Vékony fák a nedves homokban. Mintha most bukkantak volna fel a mélyből. A tenger mélyéből. A tenger visszahúzódott. Magukra hagyta őket. Az öreg meg ott áilt előttük. Magához szorította az üveget. Az egyetlen barátját. Az egyetlent, akire még számíthat. Bizalmatlanul hunyorgott. Padok a fák mögött. El kell jutni az egyikhez. Leülni, lefeküdni. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Szédült. Talán a levegőtől. Az éles, kegyetlen napfénytől. Megtántorodott, ahogy elindult a pad felé. Félkézzel elkapta az egyik fát. Az valósággal beleroppant. Riadtan, kissé meglepetten. Lassan lecsúszott a fa mellett a földre. Az üveg a két lába között. Rendben. Ki mondta, hogy el kell jutni a pádhoz? üldögélt. Bámészkodott. Szürke házak. Kapuk, ablakok, erkélyek. Apró, fekete pontok, vékony vonalak. Ahogy megmozdult a tér. Ahogy férfiak és nők bújtak elő a házakból, az üzletekből. No lám! Hát ők már ideértek! Ideértek és berendezkedtek. Szép húzás volt. ügyes húzás. Az előbb még mögöttem azon az úton. Senkinek se jutott eszébe, hogy elémvágjon! Ki is gondolt volna ilyesmit! És akkor tessék! Mégiscsak megelőztek! Körülállták. Férfiak, nők, gyerekek. Egy kékköpenyes nő a sarki Filmkölcsönzőből lehajolt hozzá. — Úristen! — Na, mi az? — Nézzék! Most nézzék meg! Hogy lehetett ezt így elengedni? Meg kéne büntetni azt, aki. .. — Kit akar megbüntetni? — Hát azt, aki kiengedte az utcára! — Ki mondta, hogy kiengedték? Kilökték! — Annál inkább! — Miért? Maga megtartotta volna? — Ez a szag! — Ez a szag? Ez magának szag? Bűz! Bűzbarlang! — El kéne tőle verfni azt az üveget. — Megmondaná, hogy miért? Az öreg felrezzent. Felnézett. Erkély a magasban. Egy nő csöppnyi kis széken. Napozott. Hirtelen előredőlt. Áthajolt a korláton. Az öreg ott Iánál! Engem nézi Mióta nézhet? Hunyorog... kacsint. Igen, igen, valósággal kacsingat. Mindjárt integet. Ismer valahonnan? Nem, ez lehetetlen! Vagy mégis? Csakugyan. Az öreg oly ismerősen bólogatott. Inteni nem intett. De miért is kéne integetni? Lehunyta a szemét. De csak azért, hogy megint-felnézzen. A nő visszahúzódott. A falhoz tapadt. Szorosan az erkély falához. Ez hozzám jött. Meglátogat. Dehiszen mozdulni se tud! Fel se tud állni! Ohó, egy pillanat és lelpattan! Aztán már semmire se gondolt. Belepréselődött a falba. Odalent a kékköpenyes. — Telefonálni kéne. — Mégis kinek? — Hogyhogy kinek?! A mentőknek! Nem gondolja, hogy ki kéne hívni a mentőket? — Hááát . . . A tér mellett elsiklott egy rendőrkocsi. — Azért megállhatott volna! — Mégis miért? — Miért?! Miért?! Maga mindig akadékoskodik! — Mi az, hogy akadékoskodik? Mit akar ezzel? Felállt. Felemelkedett. Mint aki már unja ezt a sok ostobaságot. Elég a locsogásból! Nyakon ragadta az üveget. Megcélzott egy padot. Sártenger szakállával, rángatózó arccal, imbolyogva. — Odaért! — Le mertem volna fogadni, hogy már a startnál ... — Startnál! Méghogy startnál ! A pádon feküdt nyitott szemmel. Föléje hajoltak. — Ez a tekintet! Ez a gyermekien tiszta tekintet! — Méghogy gyermekien tiszta ! — Egy gyermek tekintete! — TekWitete? Ennek már nincs is tekintete! — Kérem, ne beszéljen így! Egy pillanat és kitör a vihar. De nem. Elhallgattak, mintha hirtelen rájuk szólt volna valaki. És most csak nézték az öreget a pádon. Az üveget a pad alatt. Ahogy egy labda elgurult mellette. Egy fiú megfogta az üveget. A pádról lelógó kéz megfogta a fiú csuklóját. Alig érezhetően, de mégis határozottan. Mindjárt el is engedte az üveget. A fiú hátrébb húzódott, a csuklóját dörzsölgette. — Megütött? A fejét rázta, hogy nem, nem. De azért csak dörzsölgette a csuklóját. Közben az üveget nézte meglehetősen ellenségesen. A nő az erkélyről meg csak a férfit. Most odalent fekszik a pádon. Egy közeli pádon. A lehető legközelebbi pádon. De aztán majd itt nálam. Végighever a díványon. Lelógatja a lábát vagy éppen maga alá húzza. Újságpapírt kell alája tennem. De miért is kellett lenéznem?! Miért kell nekem örökké lebámulni? Ha csak úgy napozok a falnál. . . Mindegy. Akkor is leljön. Mentökocsi a tér mellett. Két fehérköpenyes szállt ki. Lassan, ráérősen közeledtek. — Ki telefonált? — Én. — A sarok felé mutatott. — A Filmkölcsönzőből. A mentők arra fordultak. Talán filmet kölcsönöznek. Beülnek egy vetítésre. Miért is ne? Az öreg felült. A pad alá nyúlt az üvegért. Mégiscsak meg kell kínálni a vendégeket! De ahogy azok ketten megálltak előtte! Mozdulatlanul, zseb- redugott kézzel. A sofőr is kiszállt. Nyújtózkodott a napon. Egy kicsit megmozgatta magát. A nő felragyogott odafent. Elviszik! Bedugják a kocsiba, és elviszik! Közelebb mentek az öreghez. Talán a hónaljánál fogva emelik fel. Az egyik majdnem a vállára tette a kezét. A kéz megremegett a levegőben. A mentők összenéztek. Elfort- dultak ez öregtől. Vissza a kocsihoz. A kékköpenyes nő eléjük ugrott. Valósággal eléjük vetette magát. — Nem hagyhatják itt! — Miért nem? Szelíden félretolták. Aztán már csak úgy útközben. — Nincs egy kórház, ahol ezt átveszik. — Átveszik! (Megrettent ettől a szótól.) — Nem veszik ót. Értse meg, asszonyom! Ilyen állapotban! És mielőtt becsukódott volna a kocsiajtó. — Nincs egy hely! Sehol... egyetlen egy hely .. . A sofőr abbahagyta a torná- zást. Beszállt. Indított. A kocsi eltűnt. Ök meg ottmaradtak. Egy eltűnt látomás után. Itthagyták. Nem vitték el. És most már . .. Visszahúzódott az erkélyről. Be a szobába. Két karját összefonva járkált. Megállt a díványnál. Megpaskolta a díványpárnát. Itt lesz majd a feje. Az az izzadt leje. Ahogy végigvágja magát a díványon. De lehet, hogy nem fekszik le mindjárt. Jön, megy a szobában. Belenéz a tükörbe. Mikor nézett ez tükörbe? Látta valaha is az arcát? Itt találkozik vele először? Pislog. A szemealját nyomkodja. Ujjával a szakállát fésülgeti. Az összegubancolódott szakállát. Leül az asztalhoz. Előrebukik a feje. Rázuhan az asztalra. Elalszik. A kalapja elgurul valahova. Nekem kell lelvennem. Hová tegyem? Hová lehet tenni egy ilyen kalapot? A fogasra? Ott lóg maid a fogason? Egy fiú és egv lány futott a pad felé. Az öregért jöttek? Felkapják és magukkal viszik? Ahogy elérték a padot, szétváltak. Úgy futottak a pad két oldalán. Rá se néztek az öregre. Meg se látták. Éppencsak elfutottak mellette ártatlan, gyermeki nevetéssel. Ujjúkat összeérintették a levegőben. HÉTVÉGE 9. Mándy Iván Átkelés (*“)
