Dunántúli Napló, 1976. július (33. évfolyam, 180-210. szám)
1976-07-10 189. szám
e Dunántúli napló 1976. július 10., szombat Döcögő elképzelés, nehézkes megoldás Mi lesz a Művészeti Szakközépiskola táncszakának sursa? ff Készültem az előadásaimra ff Egyik évben Szeged, a másikban Pécs fogadja a jelentkezőket Teremhiány és érdektelenség Mintegy mellékesen kérdeztem Végvári Zsuzsát egy alkalommal, mi újság a művészeti szakközépiskolai táncszakkal? Nem indul jövőre — válaszolta. Azt mondták a jelentkezőket Szegedre irányították. Az 1974—75-ös tanévben Pécsett, a Művészeti Szakközépiskolában táncszakot indítottak. Tíz évvel ezelőtt vetődött fel először, Hogy az ország zenés színházaiba olyan táncosok kellenének, akik legalábbis alapfokú táncos képzésben részesültek, mielőtt o pályára kerültek. Az Állami Balettintézet 25 éve képez felsőfokon táncosokat, akik miután elvégezték ezt az iskolát, nyilván Budapesten az Operánál. vagy Pécsett a Pécsi Balettegyüttesnél helyezkednek Tehát középiskolás szinten kellene a jelenlegi hiányt megoldani, mégpedig úgy, hogy a táncosok érettségi bizonyítványt kapjanak, mert a színházaknak szüksége van erre. Az, hogy a választás az ország összes városából éppen Pécsre esett, nem véletlen, hiszen itt van a Pécsi Balett és egy hosszú évek óta jól működő művészeti szakközépiskola ipar- művészeti, képzőművészeti és zene tagozattal. A balettegyüttes tagjai, vezetői és szólótáncosai magas fokú képzettségük és a balett pedagógusi tanfolyam elvégzése miatt az ötlet elvi hátteréül szolgálhattak. Mivel minden együtt volt, még a négy év anyagát felölelő tanterv is. elkezdődhetett az oktatás. Az első évben rengeteg jelentkező volt, közülük 250 fiatalt hívtak be és 24-et vettek fel. Az első évi rosta-vizsgán tizennégyen maradtak ők a jelenlegi másodikosok. Mivel tavaly csak iskolákon keresztül lehetett jelentkezni. kevesebb diákból ötvenet hívtak be és tizenkilencet vettek fel. Sokan kimaradtak azért, mert nem bírták fizikailag a megterhelést; vagy mert alkatilag nem voltak megfelelőek, vagy mert egészen másképp gondolták. A Pécsi Nemzeti Színháznak ooera-, operett- és prózai tagozata és gyerekszínháza is van. Gyakorlatilag tehát a kezdő táncosnak számtalan lehetőséget nyújt az esti előadásokon fellépni, bemutatkozni, hozzászokni a színpadhoz — készülni a majdani hivatásra. Nyilvánvalóan ezek az esti fel- léaések (csak másodéveseknek engedélyezték) újabb erőpróbát jelentenek, de a gyerekek véleménye szerint ők megtiszteltetésnek érzik. A kezdetben a Kulturális Minisztérium anyagi támogatásával indult tagozatnak Végvári Zsuzsa, Eck Imre felesége Jett a vezetője, mivel ő oktatja a főtárgyat, a balettet is. Végvári Zsuzsa operaházi balettes múlt után 1962-ben jött Pécsre, itt a Nemzeti Színházban gyakorlatvezető balettmester és asszisztens lett. A tagozaton rajta kívül Eck Imre, Hetényi János, Majoros István, Uhrik Dóra, Rónai Márta, Vidákovics Antal és Kricskovics Antal tanítanak. A jelenlegi együttes tagjai közül azonban többen is hamarosan végeznek a táncoktatói tanfolyamon, többen szívesen bekapcsolódnának ebbe a munkába. Elég a tantárgyakra vetni egy pillantást ahhoz. hogy meggyőződjünk arról. milyen sokrétű képzésben részesülnek a diákok. Tanulnak klasszikus balettet, színpadi társastáncokat, eredeti folklóranyag felhasználásával nemzetiségi néptáncot és stilizált táncokat. Aki sikeresen elvégzi ezt a szakot az szakérettségit kap és működési engedélyt, mely- Ivel az ország bármely zenés színházában elhelyezkedhet táncosként. Gondolnak a legkiemelkedőbb tehetségek egykét éves ösztöndíjára is, mely éveket a Pécsi Balettnél tölthetik el. Ez azonban még a jövő kérdése, mint ahogy az is. hogy mi lesz egyáltalán az egész tánctagozattal. Csaknem két hónap telt el beszélgetésünk óta, mely időszakban számtalan helyen feltettem a kérdést, mi lesz tovább? Miért nem indul jövőre Pécsett táncszak? Tulajdonképpen a kapott válaszokból az derült ki, hogy az illetékesek teljesen rosszul informáltak. vagy ami ennél is rosz- szabb, az, hogy nem érdekli őket. A legkonkrétabb válasz az volt, hogy nincs terem. Erre azonban rögtön egy kérdés tolakodik elő: amikor kezdték volt? Évek óta egy szálkás-deszka- padlós, szellőzőnyílás nélküli próbateremben „tűrik meg" őket. mely a Pécsi Balett tagjainak is próbaterme és olyan állapotban van, hogy az ember azon csodálkozik, miért nem tiltia be a KÖJÁL az itteni próbákat. Állítják többen is, hogy a belvárosban mindenütt jártak, de nem találtak olyan iskolai tornatermet, mely alkalmas lett volna arra, hogy körberakják tükrökkel. Amíg fel nem épül az új szakközép- iskola — talán befejezik ebben az ötéves tervben — addig egyetlen megoldás lehetséges csupán, mégpedig az, hogy egyik évben Pécs, a másik évben Szeged fogadja az új jelentkezőket. Szeged, ahol a zenészekkel együtt oktatják őket, ahol nincs Pécsi Balett, ahol két oktató próbálja megvalósítani a pécsiek tantervének legalább a felét. És hozzáteszem,, mindkét iskolában végzettek ugyanazt a bizonyítványt és működési engedélyt kapják. Megismerkedtem az új, épülő művészeti szakközépiskola tervével. Nagyon szép terv, de mi lesz addig? Hová teszik például a két év múlva Pécsre jelentkező diákokat? A Pécs városi Tanács építési osztályán megszületett még egy esetleg áthidaló ötletként elfogadható terv — mégpedig egy alkalmas alapterületű és jó szellőzésű pince ifjúsági szórakozóhellyé és a táncosoknak próbateremmé alakítása, mert hiszen a Pécsi Balett tagjainak is egyre sürgetőbb igényük egy rendes próbaterem. 4t|d>ri#lták ? Tehát megoldás van, az új iskola, esetleg addig a pince, amíg egyik sincs, marad Szeged. A kérdés tulajdonképpen módosult az eltelt idő alatt. Most már nem azt kell eldönteni hogy legyen, vagy ne legyen táncszak Pécsett. Akarják-e ezt az iIlletékesek, vagy sem, hanem azt, miként lehet a legsimábban megoldani a jelentkezők átirányítását. Az én kérdésem viszont: ki gondolt arra a kezdet kezdetén, hogy mi lesz egy, esetleg két év múlva, lehet-e egyáltalán középiskolában, lehet-e Pécsett, a Művészeti Szakközép- iskolában táncosokat képezni? Lehetséges, hogy senki sem gondolta végig? Tehát gyakorlatilag nem szűnik meg a táncoktatás, csupán döcögve, szünetekkel megy tovább. Közben a tanárok is ilyen döcögő kedvvel válaszol- gatnak már a kérdéseimre, persze ők nem fáradnak bele — egyelőre — mert hiszen ahogy Eck Imre mondta: „Mi nem tudjuk másképpen csinálni". Hárságyi Margit nyugdíjba készül a professzor A professzor nyugdíjba készül. A folyosón néma rendben sorakoznak büszkeségei, az üvegdobozokban őrzött, csaknem „élővé” színesített, beteg emberi szervek. Az irodába áthallatszanak a laboratórium csörömpölő neszei. Valóban van itt valami Iáb- ujjhegyen járó megindultság, vagy csak képzelem? Romhányi György, a Pécsi Orvostudományi Egyetem Kórbonctani Intézetének profesz- szora, a Kiváló Oktató, a Munka Érdemrend kitüntetettje nyugdíjba készül. Ha októberig maradna, éppen megünnepelhetné 25 éves igazgatói jubileumát. De nem marad. — Mi az a két fő dolog, ami a jó kutatót jellemzi, na mi? — mondja ravaszul és biztatóan és lelkesen, olyanformán, mint egy tanár, aki beugrató kérdést ad fel a diákjának, de drukkol neki, hogy tudjon válaszolni. —■ Megmondjam? Az első, hogy nem hagyja abba a munkáját, amikor a leg reménytelenebbnek látszik, mert hisz benne. A másik pedig, hogy abbahagyja, amikor abba kell hagynia. — A prolesszor úr komolyan abba akarja hagyni a kutatómunkát? — Tudja, hogy szerettem volna zenész lenni, ugye, tudja? De nem lettem, mert ahhoz valami különleges többlet kell, a zene, amiért a fél lelkemet is odaadnám, nem lehet valami áporodott zene. . . Vagy csinálja valaki egészen, vagy... Szóval, én azért elméletileg akarok informálódni, nagyon fog érdekelni mindig, hogy mi történik a tudományágamban. De az aktív kutatást abbahagyom. Tanácsadó leszek legfeljebb, mint öreg róka . . . — Akkor mit fog csinálni, mint nyugdíjas? — Ó, rengeteg adósságom gyűlt fel az évek folyamán. Olvasok, színházba járok, zenét hallgatok, ott a hegedűm. Meg aztán . .. tudja, én tudok németül és angolul, de sose volt időm, hogy magas szinten megtanuljam ezeket a nyelveket. Órákat fogok venni. Látván megrökönyödésemet, megnyugtatóan hozzáteszi: — De a latin és görög tudásomat is felfrissítem. Nem fognak többet bosszantani a Horatius-versek, hogy nem értem jól őket. Budapesten tanult, tizenöt évig dolgozott az egyetemen, azután Szombathelyen vált főorvos, 1951-től él Pécsett. És ezután? — Itt maradok. Sok oka van. Budapest ugyan ifjúságom városa, s mint ilyen, sose veszít szépségéből . . . Huszonöt évvel ezelőtt Pécsre jöttünk két biciklivel. Másnap eladtuk a bicikliket. Azóta megszoktam, megszerettem ezeket a hegyeket. De tudja, hol élnék szívesen? Megint ez a cinkos, kedves, tanáros biztatás. — Megmondom: az antik világban. Pontosabban Athénben, Periklés korában. Még pontosabban a szalamiszi győzelem után. Szép tett volt, mi? — Prolesszor úr, ha nem veszi zokon a kérdést, hogyan határozta el, hogy éppen kórboncnok lesz? — Hogy-hogy: éppen? — Hát, ugye, ami azt illeti, elég csúf foglalkozás, ha az ember. . . — No igen, ha az ember kívülről nézi, tényleg ronda egy foglalkozás. Csakhogy ha azt tekintjük, azt a hatalmas tanulságot, ami a beteg szervekben rejlik! Máskülönben pedig sose határoztam el, ez így lett. Ez benne a szép. — Mégis, hogyan történt? — Roppant sablonos história. Egyáltalán nem érdekelt a kórbonctan, azt tanították, hogyan kell vágni, és ezt untam. De akkor új professzor jött, Balogh Ernő. Már ötödéves vol- .tam • akkor. Nagyon szép előadásokat tartott. Az ő kedvéért vettem részt az Arányi boncolási versenyen is, aminek tizenkét pengő volt az első díja. Megnyertem. Szigorlat után aztán szólt Balogh Ernő, hogy maradjak bent mellette, ha van kedvem. Szóval, egy tanár inspirációjára történt, ahogy ez általában lenni szokott. — Mit vett professzor úr a tizenkét pengőn? — Azt, sajnos már elfelejtettem. De a borítékja még ma is megvan. Ellenben az első fizetésemen . . . vagyis az első félévi fizetésemen, amit olyan lassan intéztek, hogy végül egyszerre kaptam meg, azon vettem sok mindent. Ruhát, persze, aztán egy Penkala arany- hegyű töltőtollat, mostanáig dolgoztam vele, egy Doxa acélórát, zsebórát, tudja, az volt a divat, de megjegyzem, nem sokat használtam, általában nem szeretem az órát nézegetni, aztán vettem egy fo- tográfusgépet, azzal meg az történt, hogy itt tartottam bent az irodámban és leselejtezték, mert azt hitték, hogy hivatali. Régimódi jószág volt, az biztos. Szóval, akkor én voltam a világ leqaazdagabb embere. — Nem bánta meg, hogy ezt a pályát választotta? ■— Hát először is, szoktam mondogatni, hogy a kutatómunka fele játék, fele gyötrelem, aki viszont szeret játszani, kibírja a gyötrelmet is. Másrészt persze ez a miénk nem rózsás pálya. Válogatott önkéntesek kellettek hozzá mindig. Nem előkelő pálya, anyagilag se a legvonzóbb. Vannak, ugye, ennél vonzóbbak is. — Ha már itt tartunk: ön személy szerint mit gyűjtött össze közel félszázados pályafutása alatt? — Nagyszerű magnószalagjaim vannak ... Én úgy „lopom" a zenét. . . Autóm nincs, ha ilyesmire gondol. Persze, vehettem volna éppen. Az én igazi kincsesládám teli van láthatatlan értékekkel, ezeket én sokkal többre becsülöm minden másnál. Tanítani — az látszólag lyukas zsákot tölteni. Pedig nem igaz, nem így van. Azért a visszhangért élek, ami későbbről jön, messziről az időből. Ha pár ember sorsát eldöntöttem, ahogy az enyémet Balogh Ernő, akkor nem éltem hiába. A legtöbbnek tartom, ha valaki átadja azt, amit tud. A mi szakmánkban az a szép, hogy rajtunk keresztül az emberek átadják utolsó tanításukat . . . Ök elpusztultak, de a betegségük még egy utolsó tanítással szolgál másoknak .. . — Professzor úr, ön nagyon szeret tanítani? — Nagyon. Bele is haltam volna, ha az én óráimon kong a terem. Én készültem az előadásaimra, mondjuk úgy, mint a színész a fellépésére. Nem sajnáltam a humort se a diákoktól, de azt se, hogy magam vizsgáztassam őket, szerintem a medikusnak joga van ahhoz, hogy egy félórát a professzorával töltsön. Persze, mindig igyekeztem, hogy az óráim ne legyenek unalmasak. Hallottam olyat, hogy bemegy egy előadó az első órájára és elkezdi a tantárgy történetével ... ilyen unalmas dolgot én sose csináltam. Sőt, olyan is van, hogy egy előadó leül és végiq ülve beszél. Fantasztikus, nem?... Tudja, mi a legnagyobb siker? A tehetség felfedezése. Egyszer, Szombathelyen, hegedűsöket kerestek a zeneiskolában. Érdekelt engem, elmentem megnézni. Az egyik kisgyerek. csak rátette a vonót a húrra, s már vitték is .. . A mi szakmánkban ez talán kissé bonyolultabb, de a lényeg ugyanaz. A nyugdíjba készülődő professzor még elidőz egy kicsit az emlékeinél, anekdotákat mesél, aztán elköszönünk egymástól. Az ajtón túl utolér fürge hangja: aztán ne dicsér- gessen engem, hallja? Nem, professzor úr, csakis a tényeket írom le. Csakis a tényeket. A folyadékkal teli üvegdobozokban azok a színes ember- test-részek, amelyek idefelé borzongattak, most más, okos értelmet nyerték. Lehet, hogy valahol, egy kórházban, vagy egy rendelőben, épp ebben a pillanatban idézi fel egy fiatal orvos Romhányi professzor úr egyik üvegdobozát. Hogy is volt csak? És már meg is van a diagnózis. Hallama Erzsébet Koittöty talár* rovat ÁLLATTÖRTÉNETEK AZ ELVESZETT TEKNŐS Még félig a hegyen, a Miklós utcában laktunk. Egyszer jövök ki a lakásból és a ház közelében, a Bartók Béla utcán ballag lefelé egy közepes nagyságú teknős. Örökbefogadtam. Miért ne? Volt már ürgém, sündisznóm, kutyám, macskám, miért ne legyen teknős is! Az udvaron csináltunk számára egy kis medencét, ott a vízben a köveken napozott, olt is evett. Hurkát, kolbászt, ami akadt. Jött az ősz. Volt az udvaron homokbucka a gyerekek számára. Teknősünk októberben elbújt, május elején előjött. Újra elfoglalta helyét a medencében és folytatta nem valami komplikált életét. Így éltünk 10 évig. Aztán elköltöztünk kora tavasszal és még nem volt időszerű teknősünk előbukkanása. Kerestük, de nem találtuk. Most hallottunk róla. Az utódnál is tíz éven át folytatta ugyanezt az egyszerű, de szép életét. És most végleg elveszett. (Azt hittük, az utód kivágta a homokkal együtt, de tévedtünk.) A fia kivitte sétáltatni és alátette egy vödör alá. Onnan nyilván elmászott és elballagott. A teknősbéka nem kutya, annyira nem lehet szeretni. De ha valaki találkozik vele, amint valahol lefelé ballag, kérem szóljanak. Elfér a teraszon. ÚJABB MACSKA-TÖRTÉNETEK Hadd essék szó két macskáról. Az egyik leningrádi macska volt. Ketten vártuk a Finnországba menő éjjeli vonatot. Hátunk mögött a helyhezkötötl emberek oly jellemző honvágya, előttünk az ismeretlen. Fáradtak voltunk, álmosak, zavartak, és a hosszú utazástól elgyötörtek. És ekkor a padok alól elő- kunkorodott egy fehér-fekete macska. Ismerik ezt a fajtát ugy-e? Olyan alföldi, falusi, közönséges egérfogó cica volt. Akcióba kezdett. Először is körbejárt bennünket. Ez az a járás, amikor a macska teljes súlya az ember cipőjén van és ha hirtelen kirántanám a lábam alóla, elesne. Majd felugrott a padra, beült télikabátunk ölébe és elnyúlva úgy dorombolt, mint akármelyik otthoni, közönséges magyar macska. A másik macska egzotikus állat volt. Egy finn szobrász feleségének, az egyik legszebb finn nőnek az ölében ült. Aranyszőke hajú, ruganyoson suhanó, otthonosan meleg, kedves asszony volt. A macskája is ilyen. Villámgyors, világosszürke, az asszonyával egy mozgásra mozgó, pompás dög volt. Nagyobb macskát még sose láttam. Hogy milyen fajta, fogalmam nincs. Ez a nagy féltigris átölelte lábával az asszonyát, végigsimogatta a haját, majd kime- lesztett körmével ennek a szép asszonynak a szeme körül ka- pirgált. Láttam, hogy úgy ért az arcához, mint a súlytalanul leeső, lebegő cigarettapapír, mégis én, aki minden állatot szeretek, beleborzongtam. Nem, nem történt semmi. A nagy lomha tigris nem tett benne semmi kárt. Két mancsával átölelte asszonyát, a nyakát, dorombolt és nézett rám. Ez volt a tekintetében: látod, bele tudnék harapni, kikaparhatnám a szemét, de én csak annyit kérek tőle, mindössze azt, hogy szeressen. Szőllősy Kálmán
