Dunántúli Napló, 1974. szeptember (31. évfolyam, 239-268. szám)
1974-09-22 / 260. szám
Bárdosi Németh János Fának, embernek >s Egy korhadt fa a többi költ, mikor a többi zöld, zöld, zöld, ágaira nem sr. áll a madár, dermedten csak magában áll. Lombja se zizzen, ha a szél fákon a világgal beszél, fekete, száraz ágain nem fészkel más, csupán a kín. A saját-sorsa-tébolya, a némaság szállott oda, a szóílan bú: a fá dalom, ami feltöri most dalom. Hogy helyette is zengjem el, ho már a szív nem énekel, nem talál örömöt, napot, magában nem ujjong, ragyog; fának, embernek is halott. Visszaidézve kutatom magamban, mi az, ami személyes találkozásainkon a legmélyebben hatott rám. Nem tudok választani. Szegényes a jelző, ha azt mondom: színes egyéniség , .. Egyenes szép tartása, harmóniát árasztó mozdulatai, mozgása, kedves mosolya, ahogyan kitárja az ajtót* —, mind, mind őrzik még a húszas-harmincas évek ünnepelt színművészének különös, megragadó szépségét. Annak a színésznőnek a szépségét, akit a kor politikájával kapcsolatban mindig valami titokzatosság vett körül ... A fiatal naiva, akit nagy korkülönbség ellenére is Jászai Mari talán egyetlen igaz barátnőjének tekintett, akivel együtt járták a pódiumokat, hadikórházakát Ady, Babits, Kosztolányi háborúellenes verseivel. A hosszú szilenciumra ítélt drámai színésznő, akinek kommunista forradalmár férjét a Szovjetunió váltotta ki a fehérterror börtönéből és akit Reinhardt juttatott ismét színpadhoz Bécsben ..'. A harmincas évek több pesti színházának vezető színésznője, aki oroszul tanul és a Szovjetunióba utazik fiához és volt férjéhez, akit már nem talál sehol, aki a személyi kultusz áldozata lett... Péchy Blanka alakításairól ez időben is még vezető helyen írtak a lapok vezető kritikusai, míg újra hallgatásra nem kényszerítik embertelen törvények ... Lassan magára marad, hozzátartozóit, rokonait elhurcolják, őt magát jóbarátok bújtatják; fia - a Vörös Hadsereg önkéntese — eltűnt valahol, még a Moszkva környéki harcokban. Egyedül maradt. Azóta is egyedül él, Senkije sincs. Az emlékein és néhány barátján kívül. Élete, amelyben történelmünk sorsdöntő korszakainak közvetlen részese, a magyar irodalmi és művészeti élet több, mint félévszázadának közeli tanúja volt, azonban ma is színes, gazdag és tartalmas. Attól ilyen, hoay nem a múlton mereng, nem az emlékiratain dolgozik, hanem a jelennek él és a jövő számára alkot.. ír, dolgozik, szervez; elkövet mindent, ami erejéből futja és ez nem kevés. Amit fontosnak tartott a múltból, azt elmondta Regény című dokumentummüvében, amely jó részben Magyar Lajossal folytatott több évtizedes. Pécsett él és alkot Platthy György festőművész, aki most Nagykőrösön állítja ki képeit. A ma megnyíló kiállításon a Dunántúlon festett olajképei szerepelnek. Állandó témája a Balaton, a Mecsek néhány megejtöen szép tája — itt bemutatott képe, a Szigliget is ezt bizonyítja — hazánk e szép tájai szolgálnak lestői alapélményül számára. Képeivel már többször találkozhattunk önálló és csoportos tárlatokon egyaránt. Legutóbb Cegléden állította ki képeit, négy esztendeje. Péchy Blanka köszöntése- történelmi értékű — levelezésüket adja közre. Ma a jelen, a magyar nyelv tisztaságáért megindított sokoldalú alkotómunka tölti ki csaknem minden idejét. Pécsről mesélek, a város örömeiről és gondjairól. Több mint 60 éve elszakadt innen, de minden rezdülését számon tartja, mindenre odafigyel. S amióta ez a város utcát és emléktáblát adott Magyar Lajosnak, hozzá való kötődése mélyebb, erősebb lett, szálai elszakítha- tatlanok. Vigyázva forgatom a szavakat, némi szorongással, hogy okos-figyelő tekintete mögül mikor csap rám humorban pácolt szigora: már megint nem nyitom ki a számat rendesen... Közben arra gondolok, hogy életrajzíróinak aligha lesz könnyű dolguk. Vajon mit emelnek ki, mit állítanak középpontba? A színművészt, aki ma is a Vígszínház tagja, aki néhány éve — közel a 80-hoz — még színpadon is játszott, azóta csak néhány emlékezetes TV-szerepe (például oz Irgalom örökké németre váltó tragikus öregosz- szony-alakja) maradt bennünk. De Péchy Blanka ezen túl előadóművész is Ady verseinek egyik első népszerűsitője, aki 1959-ig rendszeres önálló esteket adott; író, műfordító, több nagyszerű kötettel a háta mögött; diplomata is: évekig Bécsben, a Magyar Népköztársaság kulturális attaséja és a Collégium Hungaricum igazgatója; majd egy rendkívül nagy- horderejű díj, a szép magyar beszédért odaítélt Kazinczy-díj megalapítója is. A nagyösszeqű díjat meghatározott időközökben rádióbemondók, magyar tanárok, riporterek és a legszebben beszélő magyar színészek közül kaphatia meg valaki. Az utóbbi tíz évben középiskolás diákok tízezrei vettek részt a Kazinczy-emlékéremért folyó kiejtési versenyben, amelynek országos döntőjét mindig a győri Kazinczy Gimnáziumban tartják meg. Európa-hírű színpadi sikerek és a jelenlét: mindig benne a magyar szellemi élet áramlatában — egyfelől. Mögötte fájóan tragikus élet, másfelől. A kettő együtt sorsának teljessége. A legnaqyobbakra jellemző egyszerűséggel, természetességgel foaadta mindkettőt, életének egészét, amely a munkában, a ielen elhivatottságának tudatában teljesedik ki. Izgatott örömmel várja nyomdában levő új könyvének megjelenését, amely a maga nemében egyedülálló tudományos és* népszerű tudományos ismeret- terjesztő alkotás. Beszélni nehéz! a címe ennek a tanulmánykötetnek, amelyben a magyar beszéd törvényszerűségeit és kiejtésünk mai romlásának jelenségeit, okait vizsgálja. „Égetően időszerű közügynek" tekinti a művét, amelyről ezt Írja bevezetőjében; „...munkámat korántsem az élő szó művelőinek szánom csupán, hanem mindenkinek, aki nyilvánosan megszólal." Tavaly még tanított is. A Zeneművészeti Főiskola opera-fő- tanszakos növendékeit oktatta beszédtechnikára. A Magyar Rádióban hosszú ideig németül, angolul, franciául és oroszul mondott verseket. Életrendjében a hétfő ma is „rádiós nap": a külföldre sugárzott adások felvételeiben szerepel minden héten. Ottjártamkor arra a kérdésemre, hogy most éppen mivel foglalkozik, vastag kéziratköte- geket mutatott boldogan. Magyar Lajos harmincas években, a Szovjetunióban megjelent, Kína gazdaságpolitikai és mezőgazdasági helyzetét feltáró két tudományos művét most fordították le először magyarra. Megkérték, nézze át a kéziratokat. Péchy Blanka 80 esztendős . .. Mit kívánhatunk ennek a nagyon szép életnek ezen a nagyon szép fordulóján? Azt, amit Pécs város eozinváza-ajándéka is kell, hogy jelképezzen. Egyszer így emlékezett szülővárosára: „A szemem őrzi Pécs olaszosan kék egét.. ." A mi szemünk is őrzi Péchy Blanka nem felhőtlen, de nagyon szén, nagyon tiszta és igaz életét. Wallinger Endre Derrtény Ottó Híd Híd — annyi csak — két rét között két árva partot összeköt alatta pár lépésnyi árok mélyén kékhátú víz szivárog néhány cövek pár deszkapallá a réseknél szilánkká foszló pereg a vízbe morzsaléko kapkod utána álmos béka karfája is csak egyfelől az is lassan kifele dől a víz fölött láthatni árnyát ha túl a napot már lerántják híd mégis e táj pöttöm lelke a távolság fonálkeresztje emberi szándék — áthaladni egyik partról másikra jutni a szép hajnal bearanyozza dűlt korlátját beharmatozza pallóit meghinti sugárral parázzsal piros lángolással Boór András Mementó Borzoló szél Hullámlovak Zuhanó nap tövén Megpihent zarándok Hol vagytok mór Forgószél-szavak Komolytalan barátok Az utolsó interjú... Az ember j arc ^ jBeszélgetés Urbán Ernő Kossuth-dijas íróval „ .. . miért tértem meg vizsgálódásaimból egyre gondterheltebben és miért késztetett arra a hitemmel és meggyőződésemmel mindinkább pörbe szálló tapasztalat, hogy a visz- szásságok miatt érzett fájdalmamat és fölháborodásomat valamilyen formában közüggyé tegyem." Urbán Ernő Pörben a világgal című könyvének előszavában írta ezeket a sorokat. Ez alkalommal, folytatva a gondolatot, nem az írót, hanem — ugye nem veszi rossznéven? — Urbán Ernőt, a riportert szeretném megkérdezni, mi adta kezébe, tolla mellé a mikrofont? Riportfilmjei — Kántor család, Eredj lányom, Egerszegre, hogy csak néhányat említsek — megírt történeteknél is izgalmasabb, felkavoróbb művészi élményt nyújtottak. A véletlen, vagy tudatos meggondolás — a televízió nagy népszerűsége — volt az inditóoka annak, hogy „fájdalmát és lölháborodását” még szélesebb körben közüggyé tegye í — Mindkettő. A Nagy kaland című regényemhez gyűjtöttem anyagot egy hatezer embert foglalkoztató cementgyárban. Egy alkalommal a televízió helyszíni közvetítést adott a gyárból. A televízió munkatársai „felfedezték”, hogy ott járok-kelek, beszélgetek az emberekkel, felkértek, nem tenném-e meg ugyanezt a kamera előtt is? Sohasem volt lámpalázam, és — utólag úgy tűnik —, megfeleltem ebben a minőségben. Ez volt a véletlen. Találkozásom Szűcs László rendezővel, aki a televíziós közvetítést vezette, és akit, mikor megbízták hazánk felszabadításának 25 esztendős évfordulójára készülő műsor rendezésével, felkért munkatársának. Tudatos, közös munkánk a Történelmi lecke című adással kezdődött. Azóta is minden filmet vele készítek. A munka öröméhez egy megnyugtató bizonyosság is hozzájárul. Néha ugyanis arra gondolok: dohogásom, türelmetlenségem nemcsak korom velejárója? Am Szűcs László fiatal ember. Ha mégis egyet akarunk, közösek az érzéseink, ez azt jelenti, hogy nincs életkor szerinti igazság, csak általános emberi igazság van, és ha ezért többen harcolunk, jó ügyért tesszük. — Egy-egy izgalmas társadalmi problémát feldolgozhatna novellában, drámában. Miért választja a riportlilm műfaját? — Legnagyobb felfedezése a televíziónak az emberi arc! Nincs súlyosabb dráma egy- egy emlékező arc látványánál. Amikor önmagukkal, cselekedeteikkel szembesítik az embereket, és ők, a kamera előtt újraélik sorsukat. Nagyon jól tudom, a dokumentum hatása, hitele is, elsősorban az érzelmi azonosuláson és nem kizárólag az ész érvein alapul. A munkának egy érdekes lehetőségét teremti n\eg ez a feltétel. Ami elgondolkodtató, sőt, bosszantó is, hogy a Kántor család című riportsorozatot, például, néhány évvel ezelőtt folyamatosan közölte a Népszabadság. Visszhang nélkül. A filmriport után ellenben levéláradat özönlött a televízióhoz. — Ügy mondotta, bosszantó is a televízió nagy népszerűsége. Miért? — Az ember megírhat rtyolc- tíz regényt, színművet, novellák sorát — nem ismerik munkásságát. Ám ha csak egyetlen alkalommal megjelenik a képernyőn, ismert személyiség lesz. Az értékelés arányai könnyen eltolódhatnak ily módon. — Milyen tanulságot jelentettek az írónak a filmek? — Számomra legmegdöbbentőbb az íróit visszhang. Levélírók százai nem a témáról, a látott filmről írnak véleményt, hanem — önmagukról. Néha már-már úgy érzem, kikiáltottak afféle „szomorúak vigasztalójának". Óriási probléma, a magány rejtőzik a levelek mögött. Az emberek nem tudnak hová fordulni panaszaikkal és nehezen is értik meg, hogy nem minden sérelem közügy! — A jó televíziós műsorok, igy a jó dokumentumfilmek is, mindannyiunk ügye, tehát közügy. Mi a magyarázata annak, hogy ritkulnak Urbán Ernő televíziós filmriportjai? — Egy-egy film elkészítésében harmincéves írói munkásságom tapasztalata, élményanyaga se-; gít. Kérdésére csak azt tudom válaszolni, hogy bőven van még tapasztalataim tarsolyában élmény, gondolat. — Ismertetne egyet közülük? — örömmel. Régóta készülök egy portré sorozatra, munkásírókról. Izgalmas életutak során szeretném bemutatni, hogyan kapcsolódott együvé a mozgalom, történelem, irodalom Vészi Endre, Tamás Aladár, Hidas Antal, és még néhány író sorsa, úgy érzem, sokak számára hasznos és elgondolkodtató, újabb történelmi lecke lehetne. László Ilona N yolc óra régen elmúlt, elszalasztottam az utolsó autóbuszt. Kedves budai barátok otthonában, meleg kályha, igazi tejeskávé, sőt vaj és méz mellett, ag- gódva-bizakodó beszélgetés közben megfeledkeztem a háborús forgalom-korlátozásról. Gyalog vágtam neki a Lánc- hídnak és a tízfokos hidegnek. Nem fáztam. Kucsma, bunda, hócsizma védett. Szemben a pesti Duna-part magas házainak hivalkodó fénye pedig a szívemet fűtötte. Hány lakás, hány város, hány híd búvik most a sötétség védelmébe szerte a világon! És én itt — ha nem is a régi bátor fényben — de világítás és biztonság oltalmában járhatok. Egyszerre, minden átmenet nélkül szülővárosomban találom magam. Copfos, masnis, táskát Tóbáló iskolatársnőkkel megyek. Tél van és hó, már sötétedik. Elhalad mellettünk egy dáma. Alsószoknyájának suhogása és parfőmjének finom illata úszik utána. Heves vágy ébred bennem: ilyen sejtelmes suhogás lebegjen az én uszályos ruhám után is, ha nagylány leszek. Hiába vágyakoztam. Mire' felnőttem, ruháinkat józan kelmékből, s rövidre szabta a divat. A rejtelmes hosszú Este a Dunánál Magyar Nemzet, 1942. január 20. szoknyáról engedelmesen és könnyelműen lemondtak a nők.: A híd közepén bűvölten megállók. Körülöttem sehol ember vagy jármű. Fülelek. Miféle hang lebeg a víz színe fölött? Mintha varázslat borította volna körém ezt o nesztelen csöndet, és küldené alulról ezt a — végre ráismerek — selyemsuhogást. Nem egyetlenegy vidéki asszony alsószoknyájának suhogását. Száz meg száz báliruhát. Olyan zizegő selymekét, amilyen az a lila függöny volt anyám szekrényében. Nagymama báli ruhájából süllyedt oly mélyre, hogy gyapjúholmikat védjen meg portól és molytól, de megalázottságá- ban is diadalmasan hirdette a nemes anyag nyűhetelten szépségét. Mi zajlik itt alattam? Bál? Már zenét is hallok. Keringőt. Szédülök. Megkapaszkodom a behavazott vaskorlátban. Lenézek. Hóréteggel vattázott jégtáblák taszigálják, kerülgetik, súrolják egymást. Ó, innen a selyemsuhogás! Elindulok, meg-megállok. A zajlás alattam még mindig igézi szememet, fülemet. A kavargó jégminták alakulnak, mint nyári égen a felhők: Táltosok malacokká zsugorodnak, mókusok medvékké dagadnak, aztán elnyelik egymást. De új alakjuk is csak kérészéletű, magába nyeli a falánk jégtábla. Alighogy elhagytam a hidat, mellém ugrott, és karon ragacTott valaki. A forgalmi rendőr. Tiltott irányban indultam el. Vaskézzel fogott, mert egy folyvást tülkülő mentőautó száguldott el mellettünk, — Aztán most mit szóna, ha ezek elgázóták vóna? — Aligha szólnék valamit is — dadogtam szeppenten. Arcomba nézett, mustrált, — Valami baja van? — kérdezte gyanakvón, és átkísért a léren. — Köszönje meg, hogy nem büntetem meg a kihágásért. Szépen megköszöntem, Szeme sarkának huncut pislan- tásából megértettem: részegnek tart. Fülemhez hajolt, és belesúgta: — Kicsit rumos volt a tea, ugye-e kisasszony? — jóízűt nevetett, és elindult a posztja felé. — Nem szesztől csíptem be! Víztől! — és a Dunára mutattam. Futtában visszakiáltott; — Víztől? Tyüű, de sok pénzt spórónák, ha én is tudnák ilyen kunsztot. E ste nehezen aludtam el. Álmomban Pécsett voltam megint. Színházban. Gyermekdarabot néztem anyámmal. Habkönnyű tündérlányok keringőztek duhogó selymekben. A királynő fölöttük lebegett uszályos lila palástban. A levegőben mellette termett az én forgalmi rendőröm, karonragadta és rá ríva lit: Részeg maga? Elgázolják a mentők! Felriadtam. Szélvihar rázta rosszul záródó erkélyajtómat, Péchy Blanka / ■
