Délmagyarország, 1936. szeptember (12. évfolyam, 206-230. szám)

1936-09-13 / 216. szám

1956 szeptember 15. DÉKMAGYARORSZÁG O Velencei kalmárok között a Doge-paíotában Hefysxfnl tudrisfMs arról, ami hlmnradt a Kolauz-ból Előre bocsájtom, hogy ebben a riportban nem kivánom fölfedezni Velencét. Véletlenül kerültem oda. Arbe. szigetén töltöttem a szabadságomat. Ez a sziget talán a legszebb, a legkedvesebb a dalmát szigetek között Nagyszerűen lehet pihenni rajta. Ha az embernek bujtogató ismerősei nem akadnának, talán eszébe sem jutna, hogy kirándulásokkal, vesztegesse el amúgy is tulkevésre szabott szabadságos napjainak egyrészét. Nekem akadt ilyen ismerősöm Székely bácsi személyében, aki nagyváradi életét öblögette le itt magáról a tengerben. Az évek száma szerint nálam vagy busz esztendővel idősebb, de nagyszerű útitárs, mozgékony, ötletes, fáradhatatlan, ö vetette föl egy este, hogy ránduljunk át Velencébe. Másnap, szombaton reggel tiz orakor indul a hajó, a Kralj Aleksandar I., vasárnap hajnalhan már Velencébe vagyunk, este indulunk is vissza. A hajó fedélzetén bámészkodva, sorra megelevenedtek a szemem előtt a régi velencei képeslapok, a fényképek és a festmények. Tudtam, hogy melyik a Doge-palota, melyik a Márkus-tér és nem lepett meg a Campanille karcsú tornya sem. De azért már éreztem a város vonzását és szerettem volna beleugrani valamelyik gondolába. De bizony nem ment ilyen egyszerűen a dolog. Hat órakor vetett horgonyt a hajónk, pontosan a Piazzával szemben, de nyolc is elmúlt, amig vég!re lejuthattunk róla. * As útlevelek miatt. Eddig azt hittem, hogy az útlevél biztonságossá, simává teszi az utazást. Az Aleksandaron müködö .jugoszláv hivatalnokok meggyőztek most arról, hgoy tévedtem, mert az útlevél arra való, hogy elvegye az ember kedvét az utazgatástól. Két teljes órát rabolt el, két teljes órán át választotta el Velencére szomjas énemet a személyes szabadság illuziórissá vált fogalmától és internált a hajófödélzetre. A hajón én voltam az egyetlen, aki magyar útlevéllel utazott. De ez az egyetlen magyar útlevél csak nem akart előkerülni a hajóiroda címet viselő kabinból. Nem akart eljutni arra az asztalra, amely mögött egy rendkívül türelmes és rokonszenves olasz tiszt osztogatta a türelmetlenkedő utasoknak az útlevelet. Nyalábszámra hordták ezeket az útleveleket az asztalra, de az enyém csak nem került elő. A második óra végefelé már elfogyott a türelmem. .Amikor ismét kihoztak egy csomó útlevelet a* irodából és láttam, hogy az enyém most sincs a csomóban, önkéntelenül is elkiáltottam magamat; — Justitia per l'Ungheria! Az olasz tiszt rámnéziett, elnevette magát, otthagyta az asztalt, a szerb, a cseh, ^ román, a francia, a német, az osztrák útlevelek garmadáját, a várakozók tömeglét, besietett az irodába, fél perc múlva pedig már ott állt előttem és nyújtotta felém az útlevelemet. — Eviva Ungherial — kiáltotta nevetve. A szivemben persze rögtön kivirágzott az olasz-barátság és igy virágos sziwel léptem ki a gondolából a Piazzára öreg barátommal. Székely bácsival együtt. Óriási tömeg hullámzott a Doge-palota előtt, kattogtak a fényképezőgépek, mindenki fotografálta a márványcsudákat, lehetőleg ugy, hogy maga is rajta legyen képen. Szélsebesen végignyargaltuk a látnivalókat, fölfedeztünk mindent, amit Velencében illik fölfedezni és amit mindenki fölfedez Velencében, Még gondoláztunk is a nagy kanálison. Kiválasztottuk i legfényesebbre lakkozott baldachinos gondolát, a nászutasoknak való legszebb példányt, abban andalogtunk öreg barátommal ama bizonyos Kiáltóig és vissza. Délután kihajóztunk * Lidóra. Alig vártuk, hogy leáztassa rólunk az Adria azt a sok szépséget, amiben részünk volt a délelőtti hajszás órákban. A fürdő bejárata előtt nagy volt a tolongás. Ezrével jöttek a vendégek. A két pénztár alig győzte a jegyek eladását. Volt eszünk és ahhoz a pénztárhoz pártoltunk, amelyik előtt ke vesebb volt a nép, a jobboldalihoz. Két jegyet kértünk és legnagyobb meglepetéünkre, a két jegyért összesen egy lirát fizettetett a derék pénztáros. — Ebből vinni kéne vagy tiz kilót haza — mondtam öreg barátomnak — szépen kereshetnénk rajta. Rettenetes volt a hőség és igy bizony igyckcz tünk, hogy minél hamarabb lehajigálhassuk magunkról a ránkizzadt gúnyát. Már ott voltunk, ahol elszedegetik a népektől a bilétákat, amikor tiltakozó kezek emelkedtek az arcunk elé. Kiderült, hogy az olcsó biléta mindenre jó, csak pont arra nem, hogy bejuthasson az ember vele a fürdő területére. Megtudtuk, hogy a jegy feljogosít bennünket a terrasz és a tenger megtekintésére, leülhetünk vele akár a vendéglő egyik asztala mellé is... Szégyenszemre vissza kellett vánszorognunk a másik pénztárhoz és megváltanunk a négy lirás strand jegyeket. Igy történt, hogy mindenki más négy líráért lubickolhatott a Lidó homokjában és elég szennyes vizében, csak nekünk került a mulatság négy és fél lirába. Bánatunkban ugy elaludtunk a forró homokon, hogy már alkonyodott, amikor felébredtünk. Most aztán siettünk vissza — esti Velencét nézni. De mivel nagyon fogytán volt már lírakészletünk, hát kísérletet tettünk valutáink beváltására. A Lidó egyik árusa huszonnyolc lirát kínált száz dinárért, de mivel odahaza. Rabon harmincat kaptunk, hát nem kötöttük meg vele az üzletet. SanMarco egyik pincérének Székely bácsi eladott két dollárt. Már nem emlékszem, hogy mennyit kapott érte, de azt tudom, hogy ilyen olcsó dollárt még nem pipált Itália. Az egyik üzletben száz dinárért 26, a következőben 24. aztán már csak 22 lirát kínáltak. Ha igy halad —' gondoltuk magunkban — nemsokára fizetnünk kell, ha meg akarunk szabadulni dinárainktól, de az is lehet, hogy Jugoszláviával valami baj történt és ezért zuhan ilyen százhuszas tempóban a valutája. Végül a hajózási irodában eladtunk száz dinárt 25 líráért. Még mégis köszöntük a szívességüket. Vettünk még egyetmást, aztán megszámoltuk maradék líra-készletünket. Pontosan 22 liránk volt. Most aztán vacsora után néztünk. Eszünkbe jutott, hogy csavargás közben láttunk egy tisztes külsejü éttermet, amelynek kirakatában a plakát hét és fél lirás vacsorát kínált. Vagy másfél óráig kutattunk utána, de nem bukkantunk rá, mintha elnyelte volna valamelyik laguna. Már holtfáradtak voltunk és elhatároztuk, hogy nem vánszorgunk tovább, az első vályúnál megállapodunk. Ez az első vályú a Luna volt. RAPID GYORSBOROTVAKRÉM Tökéletes borotválkozás, viz. szappan és ecset nélkül 1 perc alatt. Nem pattan fel, nem ég az arcbőre, nem rontja a penge élét. Állandó használatnál az arcbőr jól ápolt és üde lesz Próbadoboz 24 fillér Kapható minden üzletben és a készítő Dr. HOLCZER veayész illatszertárában, VI., Terőz-körut 8. ico Akik jártak Velencében, azok tudják, hogy mi az a Luna. Mi ismeretlenek voltunk, vidékiek, hát most kellett megtanulnunk. Kívülről egyszerű, kedves, barátságos vacsorázó helynek látszott. Annak bizonyult belülről Is. De nem a mi számunkra. Csak az volt a gyanús, hogy amint beléptünk, egyszerre három frakkos, fohérkeztyüs pincér ugrott elénk. Gyorsan rendbehoztak egy falatnyi asztalt, gyönyörű porcellánokat, metszett kristálypoharakat raktak rá. A zsebünkben reszketni kezdett a huszonkét líra erre a nagy készülődésre, óvatosan megkérdeztük, hogy van-e menü. — Si, si Eccelenza — mondta lelkesedve a pincér és már oda is'tette elénk a merített papírra nyomott művészi menülapot. Gyönyörűen nézett igy ki, nyomtatva is a vacsora. Alit vagy tizenkét fogásból. De a kártyáról nem derült ki, hogy mit kéne érte fizetni. Szégyen ide, szégyen oda, megkérdeztük. Kiderült, hogy nem is tuldrága. Potom tizennnyolc lira. Nem kellett hozzá sok tudomány, hogy megállapítsuk: ebből a menüből nem igen lakmározhatunk. — Étlapot kérünk — Azt is kaptunk és elhűlve láttuk, hogy a legolA felszóra |ól vigyázz! Első B4R4CS~DIV4THAZ Ér iesiiem a ti. é. közönségei hogy hentes- és mészárosüzletemet megnagyobbítottam és a legnagyobb higiéniával rendeztem be. Elsőrendű Mxoii marha, borfu, gyenge sertéshús és mindennemű friss hen- JD^BXSO henie$ mésxároB tesáru különlegességek. Kíq\Ó-U. 3. T. «3-48