Délmagyarország, 1912. augusztus (1. évfolyam, 176-16. szám)
1912-08-07 / 181. szám
4 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 augusztus 8. vesen várnak ineki .a jtílJb jövő reményében.. .A főhadnagy pil óta-tan i,t ványu Bulczovszky Tivadar műegyetemi hallgató. Lányi biplánját inagia szerkesztette is ia Ikörülmónyekliez képest egyike a legbiztonságosabb repülő alkalmatosságoknak. Három igen érdemes magyar iparosról essék most szó, aikik. vagyonuk [jelentékeny résziét áldozzák a nálunk oly hálátlan repülésre. Mind a háromnak saját készítésű repülőigépe van, melyek a ilegisizielbb reményekre jogosítanak. Az egyik Svachulay Sándor, láikatosmiester, ia imlaigyar repülésnek ©igyik! legrégibb előharcosa. A miapokban készült; el az „Albatrosz", .Svachulay 12-ik modellje. Tetszetős, erős gép, 40 lóerős lAimzani-motorráL Az első repülése kiválóan sikerült. Pilótája ta. 21 éves Dobos Sándor szállít fel négy nap előtt az Albatrosz-szal, szépen repült 40—60 uréter magasságban, minden Ibaj nélkül került le a földire. Svachulay igen hízik 'Dobosban, a fiatal vakmerő pilótában. A másik magyar rapülőgépkészitő Zsemle Elemér, akinek elektrotechnikai üzlete vian a iAikáefa-utca 47. iszám alatt. Saját tervezésű repülőgép© a napokban készült el. 'A 13. számú hangárban éjjel-nappal dolgozik rajta. Szintén 35 lóerős Anizani-motorja v.a,n. Zsemle eddig nnár 12.000 koronát áldozott ta sajátjából a repülésre, de segélyt eddig senkitől sem kapott, Ő is nagyon hizlik pilótájában, a 29 éves Takács Sándorban, aki Kollbányi tanitványa. Többször lezuhant már, de lázért kutya baja. Tőle ós aiz előbb emlitett Dobostól sóikat várnak, mert rettenthetetlen pilótáknak ismerik őket, dacára lantok, hogy ia vizsgát még nem tették le, mert szegények és támogatás nélkül vannak. A 14. számú hangárban dolgozik ia repülőtér egy elnyomott tehetsége, Wallyon Sándor asztalos. Igen 'tehetséges ember, aki la maga erejéből elsőrendű repülőgép készitővié tökéletesítette imagát. Az ujabban odakünn készült ós készülő repülőigépeik mind az ö hamgármühielyéből; kerültek ki. Tekintetbe véve gzt, hogy Magyarországon ma nincs gyár, műhely még kevésbé, ahol repülőgépet gyártana,k, ez a maga erejére utalt zseniális asztalos mindenképen támogatásra iméltó. Bleriotnak 'Magyarországiba került három ©épét ő repítette fel. Teleki Tibor' ós Lányi gépeit ő gyártotta. A légcsavarok, amelyek ia.z ő hangárjából kerültek ki, elsőrendüek. Egy légcsavar-találmánya is van, amely bevált. Repülőgépet is készített ia saját tervei alapján, melyiet a, nyomorúság által kényszerítve, 240 koronáért adott el Lazarus Tibor műegyetemi hallgatónak. A géppel egy Minhart nevü szerelő szállott .fel, nap-nap utáni számos kört repült, imignem egyszer motorhiba miatt a gép leesett és 'összetört. Azóta csonkán áll a ©ép a 1 Hangárban, mert nincs pénz a kijavíttatására. A kereskedelmi miniszter legújabban 15,000 korona segélyt utalt ki a rákosi repülőknek. Legfőbb ideje! Méltatlanság lenne Wallyont a segélyezettek közül kihagyni. Okleveles pilóta eddig mindössze négy van. És pedig Székely, Prodam, Teleki Tibor gróf és Kutassy. A jövő hónap elején tartják a pilótavizsgát, melyen a következők fognak vizsgázni: Takács Béla (asztalos), Kvasz András (mechanikus), Takács Sándor (mechanikus), Tóth József (mechanikus), Lányi Ernő (hadnagy), Dobos István (asztalos), Székely 'Géza (fényképész) és Weber N. (artista). "Kivülök még egész isereg szerelő van odakünn, kik a repülői pályára készülnek, diákok, műegyetemi hallgatóik is vannak közöttük. Valamennyien lelkes fiatalemberek, buszon alig fölül, vagy innen. Megállapítható, hogy többnyire az iparososztályból kerülnek ki azok, akik életüket a levegő meghódításának szenteli. Elhagyatva, nyomorúságban élnek odakünn a Rákoson, sokszor üres gyomorral száguldanak neki ,a levegő égnek, rongyosan, elhagyatva bújják a hangárokat, •egyetlen kívánságok egy jó motor s azzal szállani, szállani messzire! . . . Meghalt Marillaíürdő megalapítója. — Érdekességek az öreg Hoffenreichrél. — (Saját tudósítónktól.) A magyar fürdőélet egyik legismertebb vezető alakja halt meg a mai napon. Moffenreich Mór dr, a csodásan szép Marilla-fürdő megalapítója és tulajdonosa hunyt el. A nevét ismerték mindazok, akik a magyar délvidék eme pompás kis ligetében megfordultak. Nélküle talán ma már szekrényekké, vagy ebédlőasztalokká váltak volna azok a kék ég felé meredező illatos fenyők, amelyek odalent az osztrák államvasuttársaság rnérhetlen birtokain buján tenyésznek. Hoffenreich Mór orvos volt Nagybecskereken és felfedezte ezt a nagyszerű területet, amelyet a krassószörényi szelíd hegyek koszorúja övez. Évtizedekkel ezelőtt kilencven esztendőre kibérelte az osztrák társaságtól Marlillát és nagy ambícióval fogott a legnevesebb magyar fürdők egyikének megteremtéséhez. Eleinte társai is voltak: Deutscli Bernát, az aradi zsidó hitközség egykori neves elnöke és Reményi Antal volt tengerész, aki nagy propagandát csinált .a szép Marilla-völgynek a fővárosi sajtóban. Hoffenreich nem lett volna élelmes ember, ha rövid időn belül meg nem szabadul a társaitól. , — Ez egy aranybánya — mondogatta bizalmas körökben —csak nem fogom a kibányászott színaranyat idegenekkel megosztani. Kielégítette a társait és korlátlan ura lett a nagyszerű telepnek. Deutsch Bernát azért nem haragudott meg volt társára és hűséges látogatója maradt a magyar paradicsomnak. Az öreg Hoffenreich dr a fürdőélet élénkítésére minden nyáron nyilvánosan iinnepelfe meg — a saját születése napját. Amikor már a fürdőalapitó orvos szakállának ősz szálait számtalanoknak találta, gondoskodni kívánt kincset érő telepéről. Egylik fiát ofvosnak, a másikat epdig gyógyszerésznek tanitatta, hogy a családban szakértő vezetőkre bizhassa Marillát. Az öreg Hoffenreich okos gazdasági politikájával egyetlen fillért se engedett elszaladni. Még a vendégek alsó ruházatának mosatását is az ő vállalatában végezték. Az agg fürdőtulajdonos, az élénk szellemű Hoffenreich Mór röviden, de szigorúan jelentette kii minden vendégének: — Itt drágán, de jól lesz kiszolgálva. Aki idejön, .az meghosszabbítja az életét, tehát ne sajnálja érte a pénzt. ö semmiesetre se sajnálta a mások pénzét — önmagától. Sokan csóválgatták is a fejüket a számla kifizetésénél, de ő rendületlen nyugalommal mondta: - Az életet meg kell fizetni. Békefi Antal volt szegedi lapszerkesztő sürün lent volt Marillán és sok tréfát faragott az öreg doktor pénzszeretetéről. — Sheylok ő, a magyar Sheylok — mondta Békefi nevetve. — Az öreg Hoffenreich is, Sheylok példájára naponta egy font hust szed ki a vendégei testéből. A szegedi szerkesztő ezt csak a tréfa kedvéért mondta és különösen azért, mert a most elhunyt orvos rendkívül hasonlított ahhoz a világirodalmi alakhoz, akit Shakespeare zsenialitása teremtett meg. Valójában ugy igaz, hogy Hoffenreich-Sheylok nem egy font hust szedett naponta a vendégeiről, hanem minden nap egy kilót szeretett volna rájuk raknii. Honvéd csapatok összpontosítása. A szeptember elején lejátszódó királygyakorlatok alkalmával a VII. hadtest területén állomásozó honvéd csapatokat is beosztják az egyes cs. és kir. gyaloghadosztályokba. Mig a dandárok önállóan gyakorlatoznak, addig a honvédek a maguk parancsnokságaik utasításai szerint járnak el. A hadosztálygyakorlatok már oly széles keretekben történnek meg, hogy a kellő létszám csak a honvédség bevonásával érhető el. A 33. gyalogezred, mint ismeretes, a 66. közös hadseregbeli dandárba és a nagyváradi 17. hadosztályba tartozik és az őszi gyakorlatok alkalmával a hadosztály többi csapataival együtt operál. Ugyancsak a 17. gyaloghadosztály parancsnoksága alá kerül a lugosi honvédgyalogdandár is, amelynek keretébe viszont a lugosi 8. és verseci 7. gyalogezred is tartozik. Mielőtt az emiitett csapatok a hadosztálygyakorlatokat megkezdenék, Aradon összpontosítják az ezredeket, melyek augusztus 24—26 közötti napokat töltik ,a városban. Ugyancsak Aradon lesz a dandárparancsnokság is, valamint a 3. honvédhuszárezrednek jelenleg Szegeden állomásozó 2. osztálya. A honvédcsapatok háború esetén ezidő szerint még a közös hadsereg tüzérségétől kapják a szükséges ágyuanyagot. Egy szegedi benszülött kínszenvedése. — Naplótöredékek. — — délben 12 óra. Na, mondok, most fölkelek. Hát fölkeltem. Kimegyek az utcára. Pfü, az istenfáját, a kora hajnali órákban micsoda szörnyű hőhullám hömpölyög. Gondolom magamban, bemegyek egy. kis kávéházba, az „Északi sark"-hoz cimzettbe, ahol jégbehíitött ventillátorok berregnek, ahol a pincér eszkimó-öltönyben szolgálja föl metszett jégipoharakban a haboskávét és ahol a főpincér fagyos mosolylyal veszi tudomásul, hogy ma sem fizettem. Bemegyek. Az eszkimó-pincér nem jelentkezik. Csöngetek. Várok. — Szivart, cigarettet! — orditja a fülembe a szivaros. — Mars! Előbb reggelizni akarok! — Igenis. Mingyár gyön. De nem gyön. Csöngetek. Várok. - 4m. Végre jön a pincér. — Szolgálhatok? — Csésze hab. Meleg. — Igenis. Zonnalllkrrmássn. - 3m. A csésze hab nem jön. Csöngetek. Várok. A csésze fiab nem jön. Szétpukkadok. Fuldoklok. Dühöngök. Mégse jön. Széttöröm a márványasztalt. Átülök egy másik asztalhoz. Mégse jön. Csöngetek. Várok. Haldoklom. — I óra. Végre megérkezik és államtitkári mozdulatokkal és •egy igéző mosolylyal átnyújtja a csésze habot. Aztán elrobog. — Süteményt! — ordítom. Már tiz kilométer távolságban van. Már nem hallja. Csöngetek. Nem jön. Várok. A csésze meleg hab kihűl. Pukkadok. Mégse jön. A csésze meleg habban jégdarabok úsznak. Éhgyomornak egész jót tesz. Mégse jön, — Süteményt! — ordítok és megszégyen.item a leghirnevesebb sziu-indiánokaf. Mégse jön. Csöngetek. Várok. Dühöngök. Széttöröm a márványasztalt. Mégse jön. Csöngetek. Várok. Végre jön. — Süteményt! — ordítom. — Oppaddon. Elfelejtettem. Csekély negyedóra után átnyújtja. Na. Végre reggelizhetem. Megittam a kávét. Megettem a süteményt. Belenyúlok a pénztárcámba és a pincérnek a figyelmes kiszolgálás jutalmául a tálcára teszek hat fillért. — '1.2. — Lapokat! — orditom. Nem jön. Csöngetek. Várok. Nem jön. Pukkadok . . . stb. Széttöröm a . . . stb. Mégse jön . . . stb. — 2 óra. Végre jön. A pikkoló. Elolvasom a lapokat. A figyelmes kiszolgálásért a pikkolónak . . . stb. — Fizetni! — orditom. Nem jön. Az istennek se jön. Csöngetek. Várok. Nem jön. Széttöröm egy ötkoronással a poharat. Azért se jön. Széttöröm a márványasztalt. Dehogy jön. Pukkadok. Nem jön. Várok. A gutára, mely megüt. Hát jön? Szépen jön. A mentőkért telefonál. Ja, a mentők? — mondom. Ujabban a mentőknél lehet fizetni? És várok a mentőkre. Azok se jönnek. Kilátásba helyezték, hogy éjfél után egy órakor esetleg megjelennek. — Na mi lesz, fizetni! Nem jön. — Hát, ha nem jön, megyek. — gondolom és titokban örülök, hogy megspórolom a reggeli költséget. A főpincér gyorsvonati sebességgel rohan utánam, galléron ragad. — Bliccelni akarsz disznó! Bliccelni! Végre szóhoz jutok:
