Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-18 / 124. szám

1910 október 18 DELMAGYARORSZÁG 13 ^Gtésre ítélte. Az ítéletben az ügyész megnyugodott, a vádlott és védője azonban fölebbeztek. § Fölolvasás a Haverda-biiiipörrŐl. A Szegedi Ügyvédjelöltek Köre csütörtökön, e hónap huszadikán kezdi meg tudományos előadóüléseit. Az első ülésen Eisner Manó dr tart élőadást a Haverda-bünpör jogászi tanulságai címen. Az előadást — amely délután hat óra. kor lesz az Ügyvédi Kamara nagytermében — vita követi. Az ügyvédjelöltek meghívták az ügyvédi, bírói és ügyészi kart is. § Gyilkos öngyilkosjelölt. Egy jámbor tót munkás állott ma a szegedi királyi törvényszék előtt, szándékos emberölés bűntettével vádolva. Zsiskó István mezőhegyesi kubikos május tizenhatodikán, pünkösd másodnapján, családi pörpatvarból kifolyólag, ittas állapotban, öngyilkos akart lenni. Felesége figyelmeztetésére több munkás, köztük Szluha József, meg akarták ebben akadályozni, mire Zsiskó fölhevült állapotában a kezében levő konyhakéssel Szluhán vállától a hónalj felé lemenő szúrást ejtett. A szúrás Oly szerencsétlenül érte Szluhát, hogy elvágta egy főütőerét. Szluha ott a helyszínen meg is halt. Ma tárgyalta a szegedi esküdtbíróság ezt az ügyet. A kihallgatott tanuk igazolták, hogy a vádlott a kérdéses esetben ittas volt s öngyilkos akart lenni. Tárgyalás közben az elnök szünetet adott, amely alatt érdekes incidens történt. Eisner Manó dr védő beszélni akart a vádlottal, de a börtönőr nem engedte hozzá. — Parancsom van rá, hogy a kolera miatt senkit se engedjek érintkezni a vádlottal, — mondta a börtönőr. A védő végre csak külön elnöki engedelem, mel értekezhetett védencével. Este hét óráig elhúzódott a tárgyalás. Az esküdtbíróság Eisner Manó dr hatásos védőbeszéde után bűnösnek mondta ki a vádlottat erős fölindulásban elkövetett haláltokozó súlyos testisértés bűntettében. A bíróság a verdikt alapján két évi bör. tö'nre ítélte a vádlottat. Az elitélt s védője megnyugodtak az ítéletben s így az jogerős. KÖZGAZDASÁG (—) Szerencsés pénzintézet. Gyuláról jelentik : A Békési Népbankot másodízben éri nagy szerencse. 1908-ban a birtokában lévő Konvertált Jelzálogsorsjegygyei háromszázezer koronás főnyereményt csinált és most a Pesti Első Hazai Takarékpénztár 3920/38. számú sorsjegyén nyert hatszázezer koronát. Az intézet igazgatósága azonnal összeült és a nyereményt az alaptöke fölemelésére határozták fordítani. (—) A Tisza-pályaudvar kibővítése. A nagyforgalmu szegedi Tisza-teherpályaudvart már régen ki akarják bővíteni. A kibővítés elég nagy. arányú lesz s hatszázezer korona költséget igényel. A szükséges telket a várostól túlságosan olcsó áron akarja megszerezni a vasút. Noha a városi telek melletti földet négyszögölenkint liusz koronáért vette meg az osztálymérnökség, most átírt a városhoz, hogy a telket négyszögölenkint négy koronáért hajlandó megvásárolni. Többet nem fizethet, mert a kibővítés munkája nagy költségbe kerül s ezenkívül az odavezető utakat is jobb burkolattal kell a vasútnak a saját költségén ellátnia. A bővités pedig forgalom szempontjából a városnak is előnyére válik. A városi tanács hétfői üléséből azt válaszolja az osztálymérnökségnek, hogy négyszögölenkint tizenöt koronát kér a vasúttól a telekért Amennyiben az osztálymérnökségnek nincs fölhatalmazása arra, hogy a kért összeget megadja, kérjen fölhatalmazást az üzletvezetőBégtől. (—) A gőzgépkezelők és kazánfűtők legközelebbi képesítő-vizsgái Szegeden november hó 13-ikán, délelőtt nyolc órakor a szegedi felsőipariskolában fognak megtartatni. A vizsgálati kérvények kellően fölszerelve az iparfelügyelőséghez (Tisza Lajos-körut hatvanegy) küldendők. REGÉNYCSARNOK. A révész. Irta Gábriellé d'Annunzio. (3) Donna Laura áthaladt a téren. Az utcakövezeten hangosan koppanó lépteinek zaja felébresztette az egyik koldust, aki térdre állott és még csukott szemmel, gépiesen könyörgött : — Isten szerelmére, legyen irgalmas! Erre a hangra a többi koldus is fölébredt és most valamennyien könyörögtek : — Isten szerelmére, legyen irgalmas! A rongy-halom megmozdult és nyomon követte a tovasietőt, alamizsnát kérve, kinyújtott kezekkel. Az egyik koldus béna volt és apró bak-ugrásokkal sietett eló're, mint egy megsebzett majom. A másik ülve tolta előre magát, két kezével handabandázva, mint rák az ollóival, mert az egész alsó testére béna volt. A harmadiknak óriási, kékes, ráncos golyvája volt, amely minden lépésnél ide-oda lötyögött, mint a tehén tó'gye. A negyediknek vissza volt hajtva az egyik karja; olybá tetszett, mintha valami vastag gyökér volna. — Isten szerelmére, legyen irgalmas! A hangjuk különböző' volt, egyesek rekedten hörögtek, mások élesen és sivitozva kiáltoztak, mint az eunuchok. Folyton ugyanazokat a szavakat ismételték, ugyanavval a hangsúlyozással, rettenetesen. — Isten szerelmére, legyen irgalmas. Ezektől a szörnyszülöttektől üldözve, donna Laura ösztönszerűleg igyekezett menekülni, megszökni előlük. Bénító ijedtség fogta el. Talán kiáltott is volna, de nem jött hang a torkából. A koldusok nyomon követték, utóiérték, kinyújtott kezükkel érintették a karját. Valamennyi alamizsnát akart. Az öreg asszony zsebeiben keresgélt, néhány pénzdarabot talált ott és azt elhullajtotta maga mögött. A nyomorékok megtorpantak, mohón vetették magukat a pénzre, veszekedve, a földön hemperegve, rugdosva, taposva egymást. Szidkozódtak. Hárman közülük üres kézzel kerültek ki a tülekedésből; és ezek dühösen utána nyomultak az öreg asszonynak. — Mi nem kaptunk semmit! Mi nem kaptunk semmit 1 Donna Laura vissza sem fordult és kétségbeesve ettől az üldöztetéstől, megint pénzt vetett feléjük. Most a béna és a golyvás tülekedett egymással. Mindkettő zsákmányhoz jutott. De a harmadik egy szegény félkegyelmű epileptikus, akit a többiek valamennyien mindig elnyomtak és csúfultak, semmihez sem jutott; ez most elkezdett sirni és lenyalta saját arcáról a könnyeit, miközben folyton hörgött: — Ahu, ahu, ahuuu! III. Donna Laura végre elérte a házat, a topolyafák alatt. Ugy érezte, hogy a végét járja: hirtelen elsötétedett előtte minden, a halántékán vadul lüktettek az erek, a torka kiszáradt, a térdei reszkettek. Egy rácsos ajtó tárvanyitva állt előtte. Belépett. A kerek udvart sudár topolyafák szegélyezték. Kettő közülük egy szalmakazal támasztékának szolgált és a lombos galyak keresztül ütköztek a szalmán. Dus fii burjánzott köröskörül és két telién nyugodtan legelészett, miközben bozontos farkukkal meg-megcsapdosták jól táplált oldalaikat; lábaik között ott himbálóztak tejtől duzzadó tőgyeik, amelyek rózsásak voltak, mint zamatos gyümölcsök. Sok-sok földmives-szerszám hevert köröskörül, szétszórva. A tücskök muzsikáltak. Az udvar közepén három vagy négy tacskó kutyácska hancúrozott, megcsaholták a teheneket és megkergették a tyúkokat. — Oh. signora, mit keres? — kérdezte egy aggastyán, aki most jött elő a házból. — Talán át akar kelni ? A kopasz, borovált arcú aggastyán meggörnyedve állott előtte, görbe lőcslábain. Minden tagja formátlan volt a nehéz, durva szántó-vető munkától, amely balvállát előre nyomta, a mellét behorpasztotta; a kaszálástól, amely térdeit széjjelnyomta; a fák és venyigék nyesésétől, amely az egész embert meggürnyesztette: szóval mindettől a sok, nehéz, lassú föklmüvesmunkától. — Az utolsó szavainál a folyó felé mutatott. — Persze, persze, — felelt donna Laura, aki zavarában nem tudta, hogy mit feleljen, hogy mitévő legyen. — Akkor jöjjön. Már jön visszafelé a Luca — folytatta az öreg, a folyó felé fordulva, amelyen nagy rudakkal, csáklyákkal motozhatva a birkákkal megrakott bárka közeledett. Keresztül vezette az öreg uriasszonyt a frissen megöntözött kerten, egészen a lugasig, ahol már többen várakoztak. Amint előtte lépdelt, közben folyton dicsérte a veteményest és arról beszélt, hogy milyen a kilátás az idei termésre,, már amint a mezei munkában megöregedett emberek szokták. De mert a signora nem is felelt, mintha nem is ügyelne rá, hirtelen visszafordult. Most vette csak észre, hogy az öreg uriaszszony szeme tele van könynyel. — Miért sir, signoi'a? — kérdezte épen olyan nyugodtan, mint ahogy a veteményesről beszélt. — Rosszul van talán? — Nem, nem . . . semmi ... — felelte donna Laura, aki ugy érezte, meg kell halnia. Az aggastyán nem beszólt többet. Az élet annyira megkeményítette a szivét, hogy a mások baján meg sem indult. Hiszen napnap után, annyi, de annyi embert látott ő már . . . átkelni! — Tessék leülni — mondta, amikor elérték a lugast. Három fiatal legény ült ott várakozva, nagy batyuval. Mind a hárman öblös pipából eregették a füstöt és komoly arccal pipázgattak, mint hogyha fenékig ki akarnák élvezni ezt a gyönyörűséget, amint ezt már gyér élvezeteiben a falusi, a tanyai nép szokta. Közbe-közbe hosszú, de semmitmondó véleményeket cseréltek egymással, aminőkkel a földművesek akár Ítéletnapig is tudják egymást tartani és.amik teljesen kielégítik az ő lassú, szűkös szellemi életüket. Kis ideig csodálkozva nézték donna Laurát. De azután megint közömbösen pipáigattak tovább. Az egyik közülök nyugodtan jelentette: — Itt a bárka. A másik hozzátette: — Bidena birkáit hozta. A harmadik: — Tizenöt darab lesz. Aztán együtt felszedelőzködtek és zsebre dugták a pipákat. Donna Laurát valami különös élettelen kábultság fogta el. A könnycseppek még ott ragyogtak a szempilláin. Elvesztette a valóság érzését. Hol van ő most? Mit csinál ő most? A bárka halk recscsenéssel állott meg a part mentén. A birkák, egymáshoz szorongva, mekegtek a viz felé. A juhászok, a révész meg a fia segítették a partra terelni a nyájat. A birkák, alig hogy földet éreztek a lábaik alatt, kissé széjjel futottak; majd megállottak, összeterelődtek és megint bégetni kezdtek. Két vagy három bárányka esetlen lábaival vigan ugrándozott és ugy közeledett az anyja emlője felé. Ahogy a kiterelés megtörtént, Luca Marino kikötötte a bárkát. Aztán nagy, nyugodt léptekkel közeledett a part mentén a kert felé. Negyven év körül való ember lehetett, hosszú és sovány, az arca vörös, egyébként pedig a fejebubjáig kopasz. A bajusza bizonytalan szinü volt és az arcán és az állán is itt-ott, szétszórva, egyenlőtlen, ritka szakállszálak díszelegtek; zavaros tekintetű szeméből hiányzott az elevenség legkisebb nyoma is és a szeme vérrel volt befuttatva, mint a reszegeke. A nyitott ingből kilátszott, a szőrös melle és fejét zsiros, fényes sapka födte. — Tyűha! — kiáltotta egyszerre a sátor előtt, széjjelvetette a lábát és tenyerével verejtékes homlokát törülgette.