Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 4. szám - Magyar vértanuság - magyar feltámadás

X Magyar vértanúság — magyar feltámadás Kállay Tibor hatalmas beszéde, amelyet ia Tisza István-emiéklakomán mondott, nagy erővel idézte fel bennem a visszaemlékezések egész sorát. Ezek az emlékek, csodálatosképpen, mind Araddal, a vértanuk városával kapcsolatosak, ami talán leginkább azzal magyarázható, hogy Tisza István volt Aradnak utolsó magyar képviselője s egyben a magyar sorsnak utolsó nagy vértanuja ... Valahogy most összekapcsolódik bennem a Tisza István mártírsága a Damjanich Jánoséval, ő volt a magyar szabadságharc legnagyobb katonai hőse. Élete, dicsősége, mártírhalála merő csodatevése a históriának. Vájjon mi sodorta hozzánk, mi adott lelkének olyan lángot, kardjának olyan erőt, hogy nemzeti hőse tudott lenni a magyarságnak s a magyar honszerelem legnagyobb magasságaiba tudott emelkedni? Nem volt magyar. Szerbnek született és a császári hadsereg 61. számú gyalogezredében kezdte meg hadiszolgálatát. Már százados volt, amikor a negyvennyolcas események megrohanták a lelkét s nyomban jelentkezett a nemzeti kormánynál, amely a szegedi 3. honvédzászlóalj őrnagyává nevezte ki. A végzet úgy akarta, hogy legelőször éppen a Délvidéken pusztító rácok elleni harcokban tüntesse ki magát. 1849 elején már tábornok és hadtestparancsnok, olyan vezér, aki mindig csak előre ment és sohasem hátrált. Győzelmeinek sorozatát csak az állította meg, hogy egy véletlen baleset folytán lábát törte. De még így is volt annyi ereje, hogy bevitette magát az aradi várba, amelynek parancsnokságát rábízták. Itt érte a szabadságharc katasztrófája, de ez nem törte meg lelkierejét és ellenállását s kijelentette, hogy az osztrák hadseregnek nem hajlandó az erődöt átadni, ellenben egyetlen szál kozáknak is szívesen kapitulál. Végre is Buturlin orosz tábornok vette birtokába az aradi várat. Damjanich sorsa azonban tizenkét más tábornoktársával együtt megpecsételtetett: az oroszok kiszolgáltattak Haynaunak és a bosszú lecsapott rájuk. Mindannyiukat halálraítélték. Damjanichot törött lábával szekéren vitték a vesztőhelyre s ekkorra már több hősi bajtársát kivégezték. Damjanich, látva vitéz sorstársait a bitófán, ezt a kijelentést tette: mily furcsa, hogy én, aki az ellenséggel szemközt mindig elől jártam, most, mint utolsó zárom be (bajtársaim hősi menetét. Azonban mégsem ő volt a sorban az utolsó, hanem Vécsey Károly tábornok, aki, mielőtt a bitófa alá állott volna, odalépett a már kiszenvedett Damjanichhoz és áhítattal megcsókolta kihűlt kezét. E kéz, mely oly reltenthetetlenül harcolt a magyar igazságért, áldólag és védőleg lebeg még ma is Arad felett, amelyet kiszakíthattak átmenetileg a magyar föld történeti testéből, de a nemzet lelkéből soha. Arad úgy él a magyarság lelkivilágában ma is, mintha Trianon sohasem lett volna s az iaradi tornyok felett ma is a nemzeti trikolór lengene. Minden a nagy magyar múltra, a negyvenkilences mártíroki 'cl, HZ örök haza örök szeretetére emlékeztet itt: a vesztőhely egyszerű emlékköve, a vértanúik magasztos szobra, amelynek, sajnos, már csak szellemárnyéka áll a régi helyén, a Szabadság téren, mert kegyetlen kezek lebontották és r2iktárba helyezték. De emlékeztet a szabadságharci múzeum is, amely legszentebb ereklyéinket őrzi, az uccák, amelyek nem is oly rég még a mártírok nevét viselték s még az ucca pora isi, amelyet a szél a szemünkbe vág: Aradon minden, de minden arra int, arra tanít, hogy a tizenhárom hős halála ennek a városnak eltörülhetetlen jelleget iadott, amelyet függetlenül minden politikai imperiumtól, meg fog őrizni az idők végezetéig, Arad mindvégig a vértanuk városa marad. Tisza István gróf, Magyarország tragikusvégű miniszterelnöke, 1910 október 6-án megjelent Aradon, hogy gyászbeszédet mondjon a vértanuk euir lékmüvénél. Hatalmas szónoki remekmű ez .a beszéd, telve izzó hazaszeretettel, mély történelmi filozófiával és olyan prófétai erejű megérzésekkel, amelyek néma megdöbbenést váltanak ki a lélekből. Ezt mondotta akkor többek között Tisza István: »Sajátságos végzet, talán egy felsőbb igazságszolgáltatás rejlik abban, hogy a nemzet hibáiért a nemzet legjobbjainak kell lakolnia«. Mintha a saját sorsát, a saját végzetét érezte volna meg előre, mintha a vértanuk emlékével és szellemével való közvetlen közeli mágikus érintkezés föllebbentette volna előtte a jövő titokzatos fátyolát, amely a nemzet számára egy szörnyű összeomlást, Tisza István, az ember számára pedig egy méltatlan és borzasztóan igazságtalan véget takart. Az ő nagy alakja is ott áll immár a magyar Golgotán, s a nemzeti dráma, amelynek véres szimbóluma lett, talán még szörnyűbb, mint a 49-iki volt. A magyarság kötelességei is súlyosabbak most, a történeti feladat is sokkal nehezebb, amelyet meg kell oldanunk, mint akkor volt. Felajzott lelkiismerettel kell tehát figyelnünk tarra, amit számunkra az aradi Golgota üzen: Helytállás önmagunkért és magyarságunkért, minden kötelesség feltétlen vállalása, amit a nemzet és a köz szolgálatában ránkszabott a sors, ragaszkodás és hűség a magyar történelem nagy tanításaihoz, feltétlen engedelmesség azok parancsainak, bizalom és hit a nemzet jövőjében, törhetetlen akarat a nemzeti célok kikiizdésében. Széchenyi hirdette ezt. Az ő alakja is a magyar Golgotán áll ési talán senkit mélyebben és hatalmasabb erővel nem ragadott meg a nemzeti jövő kérdése. Egész munkássága, pályájának tragikus küzdelmei e probléma körül torlódtak össze s ami mélyen megrendítő és elszomorító Széchenyi életművének summázatában, az leginkább az, hogy e kínzó és égetően fájdalmas kérdésekre elméleti feleletet talán sikerült találnia, de megbékéltető, kiegyenlítő gyakorlati megoldásit annál kevésbé. Lánglelke utat mutatott, irányt jelölt, szellemi hagyatékát azonban máig sem tudtuk teljesen az új magyar lelkiségbe beleépíteni. A nemzet gazdasági és társadalmi evolúciója nem tudott lépést tartani Széchenyi szellemének magas röptével s az ő egész koncepciójának, történeti elgondolásának éppen ez a legmélyebb tragikuma. 13