Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 4. szám - Magyar vértanuság - magyar feltámadás

Ha igaz volt Széchenyi korában, hogy a nemzeti jövő kérdése nemcsak politikai és gazdasági, hanem társadalmi probléma is, akkor fokozottabb mértékben igaz ma, amikor még mindig hiányzik ebből a forrongó, lázaktól gyötört magyar társadalomból az a szilárd belső szerkezet, amelyre egyedül lehet alkotó nemzeti politikát fölépíteni, úgy érzem, hogy a szociális rend és a polgári gondolat nem nőttek még teljesen össze ia nemzeti célok azonosságában. Nálunk nincs a polgári érzésnek az a mindent elsöprő nagy ereje, mint a nyugati civilizációkban, ahol a munkásság legnagyobb része is belépett már abba a polgári érzelemközösségbe, amely végeredményben mégis a leghatalmasabb államfönntartó erő. Nálunk szinte megfordítva van mindez. Magyarországon még mindig az államhatalom a polgári gondolat és a polgári rend legfőbb biztosítéka, nem pedig megfordítva, ahogy lennie kellene. Hogy ez az állapot mennyire egészségtelen, hogy a gyöngeségnek és bizonytalanságnak mekkora veszélyeit hordozza magában, arra megdöbbentő és katasztrofális bizonyságaink vannak. 1918 végének és 1919 elejének megdöbbentő, drámai mozzanatai vonulnak fel előttünk, amikor ez a gyávaságba roppant, megszervezetlen s minden öntudat híján való polgári reind először egy operettforradalom által hagyta elveszejteni az ezeréves magyar államot, majd némán tűrte, hogy ezekből a szomorú országroncsokból bűnös és őrült kezek magasraemeljék a bolsevizmus vörös máglyáját. Az aradi Golgotán kiszenvedett mártírok hősi példája bizony nem erre tanított bennünket. De ha már a tegnapot és a mát elherdáltuk, ai magyar társadalom holnapja, még előttünk áll, tehát még a miénk, megragadhatjuk, úrrá lehetünk felette. És ami eljövendő, annak alakot, formát és tartalmat is adhatunk. A nemzeti jövő kérdése, mint társadalmi probléma, nemcsak a szűkebb csonka haza, de még inkáb a megszállott területek szempontjából jelentős, mert lahol a politika metódusai és eszközei nem alkalmazhatók többé s a viszonyok és körülmények lehetetlenné teszik az elszakított magyarsággal való öszeköttetést, ott a társadalmi és kulturális erőknek kell működésbe lépniök és helyreállítani azt a 'nemzeti egységet, amelyet a politikai határok átmenetileg darabokra téptek. És itt ismét súlyos kötelességmulasztások vádjával kell önmagunkat illetnünk. A magyar társadalom a szörnyű összeomlás utáni ájultságában mintha elveszítette volna lelki kapcsolatait a megszállt területeken maradt testvéreivel s nemhogy intézményesen, de még jelképileg sem épült fel a "Szolidaritásnak, az összetartozásnak az a palotája, amely pedig legfőbb nemzeti érdekeink és értékeink kincsesházává kell, hogy legyen. Meg kell állapítanom, hogy az elmúlt évek folyamán sokszor tekintettek felénk a határokon túlról nemcsak a csodálkozás és meglepetés, hanem talán a rosszallás és tiltakozás pillantásával isr mert mi túlságosan el voltunk foglalva önmagunkkal s mialatt a kisebb jelentőségű napi kérdések fölött energiát pusztító küzdelmeket vívtunk, nem adtunk időt magunknak arra, hogy a nagy összefüggésekkel, a magyarság egész egyetemét érintő kérdésekkel foglalkozzunk. Pedig ez a mulasztás rendkívül súlyosan megboszulta magát, nemcsak kifelé, abban a, vonatkozásban, hogy a határokon túl élő testvérekkel a lelki kapcsolatok erősen meglazultak, hanem ennek visszahatásaként befelé is, önmagunk megbecsülésének és a szuverén társadalmi öntudat kiépítésének hiányosságaiban. A világválság megtanította az embereket, hogy világrészekben gondolkozzanak, mi is megtanulhattuk volna már 1918 óta, hogyha Magyarországról beszélünk, akkor nem tizennégy vármegyérte, hanem az egész magyarságra kell gondolnunk. Az egész magyarságra, ia Szent István birodalmára, mert csak addig élhet, addig maradhat fenn ez a nemzet, amíg ennek a birodalomnak a képe tisztán és világosan tükröződik a lelkekben. Hogy nem tudtunk igazán benső közösségben maradni elszakított magyar testvéreinkkel, nagyrészt abból származik, hogy itthon sem tudtuk erőinket koncentrálni azoknak a kérdéseknek a megoldására, amelyek pedig nem egyszer sorsdöntőeknek mutatkoztak. Rejtelmes és csodálatos összefügések vannak egy nemzet történetének alakulásában, látszólag kis dolgok indítanak el nagy eredményeket és apró mulasztások okoznak jóvátehetetlen, károkat. És ha a magyar história a jövőben is az elszalasztott alkalmak egymásutánja lesz, ha a felénk közeledő, sőt már a mellünkön dübörgő nagy problémák is olyan készületlenül fogják taláni a magyar társadalmat, mint a múltban, akkor eleve is mondjunk le a nemzeti újjászületés és történeti feltámadás minden reményéről. Mik azok a nagy kérdések, amelyek a legnagyobb erővel feszítik a magyar lelkeket? Két ilyen nagy kérdést látok a maga félelmetes métereivel elénkmeredni: Európa újjászervezésének s a régi és új generáció közötti ellentétek kiegyenlítésének kérdését. Az egyik tisztán politikai, a másik kizárólag társadalmi és gazdasági kérdésnek látszik, a kettő mégis szorosan összefügg egymással, mert azok a láthatatlan erők, amelyek a népek sorsát tulajdonképpen irányítják, éppen úgy politikaiak, mint társadalmiak és gazdaságiak egyaránt. A Duma-völgye államainak egymásközti viszonyát óhajtják rendezni a nagyhatalmak, mert a békekötés óta elmúlt tizenhat esztendő tanulságai kényszerítő erővel sodorták őket erre az elhatározásra. Itt most már nemcsak arról van szó, hogy Magyarország s a vele közvetlenül szomszédos államok a gazdasági és pénzügyi válság tarpéi sziklájához közelednek, hanem szó van az egész beteg gazdasági világtest meggyógyításáról, tehát egy nem is országonkénti, hanem egyetemes, mondhatnók planetáris megoldásról, amelynek sikeréhez, vagy sikertelenségéhez mindennek és mindenkinek életsorsa a legszorosabban hozzá van fűzve. A mostani világválság az emberi és politikai eltévelyedéseknek ijesztő mélységeit tárta fel. Bebioznyította, hogy az egész emberiség gazdasági együttélése egyetlen organizmus megnyilvánulása, amelynek hacsak egy kis pontja is infekcióktól genyessé válik, akkor az egész szervezet munkája körül zavarok lépnek fel, majd az összes funkciók beteges megbénulása következik. így szerzett a nyomorékká amputált kis Magyarország szomorú elégtételt magának, így bizonyította be saját szenvedésein keresztül, hogy nem lehet büntetlenül a jog, az emberiség, a történelem és természet törvényeit lábbal tiporni. Európa újjárendezésénék kérdése halaszthatatlan szükségesség tehát s ebben számunkra olyan történeti momentum van adva, amelyet, ha teljes erővel meg nem ragadunk most, talán behozhatatlan mulasztást követünk el. A magyar históriának egyik legsúlyosabb próbatétele, egyik legna14