Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)

A NAP

Őszinte szó.

Irta: Dr. Nagy György országgyűlési képviselő.

A NAP 1906. november 24.

„Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok, Ti királyok, nyílt, őszinte szót!” (Petőfi)

Szeretnék feljutni a királyi várba. Ritka vendég van ott, magyarok királya! Elébe állanák bátor tekintettel, a szemébe néznék s szólanék hozzája:

Jó, hogy eljött, felség! Éppen ideje volt! Sűrű verejtékkel, drága áldozattal nem azért emeltük a királyi várat, hogy mindig zárt ajtók, mindig üres szobák gúnyosan hirdessék az egész nemzetnek tékozló bizalmát, meddő szeretetét!

Azt beszélik, felség, hogy pártjára állna Fejérváryéknak, királyi palástja mögé rejtegeti a gonosztevőket, hogy a magyar nemzet égzengésként zugó, igaz Ítélete ne sújthassa őket. Nem úgy van az, felség! Az eskü másról szól! Mást tanít a törvény! Mást akar a nemzet. Közmondás tanítja: Bokrostól a nyulat! Ne vágyakozzék hát királyi palástja bokor szerepére. Én bizony csak töröm felségednek nyelvét, amelyen parancsot adtak az aradi, pesti hóhéroknak csodatevő hősök, glóriás vértanuk meggyilkolására, töröm ezt a nyelvet, mert jó édesanyám szent tanításából, áldott ajakáról szebb nyelvet tanultam, azt, melyen Bercsényi hirdette az igét, hogy: „Eb ura fakó!” De azért ajánlom most az úgynevezett hagyományos hűség hű betartásával, hogy felséged dicső ármádiájában igen ismeretes hősi hadi szokást, említett tört nyelven: „Rückwaertskonzentrirung” szép névre hallgató csalhatatlan szokást méltóztassék kegyes figyelembe venni s rückwaertskonzentrálni. Hitetlenek utján nem jó sokat járni, kár a bűnösöket védelembe venni, mert hisz bár e nemzett jámbor, béketűrő, kezes mint a bárány, de hát véletlenül, mint a klumi ködben csoda történhetik. Szittya idióma ismeri a mondást, hogy a kapanyél is esetleg elsülhet. Jó lesz hát vigyázni!

Rossz nyelvek beszélik, már csak előhozom, hogy felséged vágyik „meine Armee”- jának, ennek a kétfejű, kétszínű sárkánynak uj hizlalására. A magyar legények színes virágainak sivatagba való átplántálására. El sem merem hinni. Hiszen úgy egyeztek a mi vezéreink felségeddel Bécsben, hogy a gonosz sárkány magyar anyák fiát fegyverszünet alatt falánkul ne falja. „A legelső magyar ember”-nek a szavát bizony el kell hinnem, hiszen úgy tanultam, hogy a magyar ember beszéde kontraktus, s aki azt nem állja, pellengérre való. Hűtlen cselédeit, Pitreichot, Schönaichot, hivassa felséged magas színe elé, s felkent kezeivel büntesse meg őket gálád beszédükért, az egész nemzetet ily felháborító hazudozásukért. Ha a sárkány magyar vérre tátogatná telhetetlen száját, fülébe kiáltnók úgy, hogy dobhártyája, az öreg, a petyhüdt is kettéhasadna, a választ, hogy: „Nix dájcs!”

Már a mondó vagyok, hogy nem addig Buda! Istók Debreczenben, ha ritkán tévedett, nem érhette őt vád, mert bebukkanását debreczeni cívis meg nem fizette egy veres krajcárral sem. De az a tenger pénz, az a sok millió tán megérdemelné, hogy a királyi vár ne álmos szolgáknak, bus denevéreknek legyen békességes, ásító tanyája. Messze van innen Bécs, oda nem hallatszik a mi sóhajtásunk, oda nem látszik el kezünk mozdulása. Bizony a fele sem áldás beszédünknek, bizony a kezünk sem kulcsolódik mindig „Gotterhalté”- zásra.

103