Kubinyi András: Városfejlődés és vásárhálózat a középkori Alföldön és a Alföld szélén - Dél-Alföldi évszázadok 14. (Szeged, 2000)

VÁROSOK, MEZŐVÁROSOK ÉS KÖZPONTI HELYEK AZ ALFÖLDÖN ÉS AZ ALFÖLD SZÉLÉN

Ebben a kategorizálásban bizonyos mértékben tekintetbe vettem a jogi helyzetet, bár kisebb eltérés természetesen lehetséges, többségükben azonban a pontszám megfelel a kategória alapjául szolgáló jogi helyzetnek, ahogy azt látni fogjuk. A piactartási jogot — szemben a lengyelekkel — nem vehettem figyelembe, mert egyrészt a hiányosan fennmaradt forrásanyag miatt kerülhet még elő piac, vagy sokadalomra utaló adat, másrészt számos falu rendelkezett ezzel a joggal. Úgy vélem, hogy ez a pontrendszer alkalmas arra, hogy a nagy tömegben ismert hazai oppidum közül kiszűrjük azokat, amelyeket a városhálózat részeinek kell tekintenünk. A határ a 15-16. pontnál van, 16 centralitási pont felett a központi helyek — függetlenül jogi helyzetüktől — nézetem szerint városnak tekinthetők. Van egy átmeneti kategória, a 11-15. pont közötti. Ez kettős szempontból átmeneti. Biztosan található köztük nem egy, ahol csak a forráshiány miatt nem kaphatott több pontot. Elképzelhető, hogyha előkerülne egy újabb piac, vagy sokadalom-adat, vagy tudjuk a tizedszedő központ jellegét igazolni, átlépne a következő kategóriába. Másrészt többségükben keveredik a városi és a falusi jelleg. Az utolsó kategóriához lehetne még sorolni a mezővárosi címet nem viselő, vásártartási joggal nem rendelkező, általunk figyelembe nem vett központi helyeket. Ebben a tanulmányban 24 közigazgatási egységet: 20 megyét, a Csepel-szigeti ispánságot, a solti széket, a Jászkun kerületet és a szörényi bánság kárpát-medencei részét tárgyalom. Ez a középkori Magyarország (Erdély és Szlavónia nélkül) területének 49,1%-a, népességének pedig 39,9%-a.

37 (Az Alföld egy része, vagy Máramaros megye az ország legritkábban lakott területe volt.) Az általam feldolgozott, vagy a KeletDunántúl esetében nagyjából lezárt anyaggyűjtésű terület: azaz az Alföld és Alföld széle, az egész Dunántúl, és a három északkelet magyarországi megye az ország területének 71,7%-át, népességének 72,2%-át jelenti. Itt 73 városnak tekrnthető központi hely van, azaz olyan település, amelynek legalább 16 centralitási pontja van. (Megjegyzem, hogy a Nyugat-Dunántúlon egy-két esetben a pontszám eltér a korábbi tanulmányaimban szereplőnél, hiszen a pontrendszerben — mint arra fenn utaltam — bizonyos változtatást hajtottam végre.) Hat elsőrendű város esik erre a területre (Buda 54, Kassa 43, Szeged 42, Pest 41, Sopron 41, Várad 41 centralitási pont. Ezekből három alföldi.) Ugyancsak hat a másodrendű városok száma (Fehérvár 40, Pécs 39, Esztergom 37, Eger 33, Temesvár 32. centralitási pont). Teriiletünkre Eger és Temesvár esik. A harmadik, kisebb városokat és jelentős városfunkciót ellátó településekhez 23 központi hely tartozik. 30 pontos: Bács, 29 pontos: Asszonypataka (Nagybánya) és Veszprém, 28 pontos: Lippa, 27 pontos: Csanád, Gyula, Szatmárnémeti, 26. pontos: Debrecen, 25 pontos: Szombathely, 24 pontos: Gyöngyös, Karánsebes, Tata, Vasvár, 23 pontos: Óbuda, 22 pontos: Kismarton, Miskolc, Kapornak, 21 pontos: Beregszász, Gönc, Kalocsa, Munkács, Pápa és Szikszó. Közülük 12 alföldi és Alföld-széli. A 35, legalább 21 centralitási pontot elért központi hely között 9 királyi szabad város (beleértve a János király által 1529-ben azzá emelt Lippát), 11 földesúri civitas (királyi, 37 KUBINYI ANDRÁS: A Magyar Királyság népessége a 15. század végén. In: Történelmi Szemle 38 (1996) 157-159. — Németül megjelent: Uő., König und Volk i. m. 179-182.