Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

IV. A szabadságharc, majd az önkényuralom korában (1848—1860) - 2. Az aradi magyar színjátszás

fedezte fel, hogy „politikai tribünné" alakítható a magyar színpad. Amikor a Maros egyik oldalán „akasztófával és fegyverrel öldösik a nemzet hőseit", akkor a másik parton „... valaki merészeljen a magyar színművészet számára templomot nyitni s oda betoborozni a nemzeti szellem élesztése végett azon honvédeket", akiknek kezéből kicsavarták a fegyvert. A „toborzás" úgy történt, hogy Csernovits Péter „egy meghitt embere, aki az aradi vértanúk sírjának virágairól is tud regélni" (minden valószínűség szerint Zsiradó Jánosról van szó), kiválogatta a gyűjtőtáborokból (Fehér Kereszt fogadó, görögkeleti templom stb.) azokat a honvédszínészeket, akik „Aradon kezdték meg a hontalan bujdosás szomorú útját". Ami az „éleslátást" illeti: nem zárható ki, hogy Csernovitsban Egressy Gábor korábbi, 1846-os javaslata éledt újjá. Egressy vetette fel akkor a Pesti Hírlapban „végvidéki (színházi) körzetek" létrehozásának gondolatát. E körzetet tekintve, Temesvárra esett a választása.

69 Csernovits Péter ezekkel a színészekkel írásos szerződést nem kötött, egyedül a „nemzetiség védelmének érzete" kapcsolta Thalia „aradi templomához" őket. A társulat megszervezésével Philippovits Istvánt bízta meg. E társulatban a kor olyan színészegyéniségei játszottak rövidebb-hosszabb ideig, mint az említett Feleky Miklós és felesége, Munkácsy Flóra (1836—1906), az Egy magyar nábob Mayer Fannyjának modellje; Szerdahelyi Kálmán és Gyulai Pál testvérbátyja, Gyulai Ferenc (1817—1886); Komáromy Alajos és Hegedűs Lina, Odry Lehel, E. Kovács Gyula és Mátray Laura. E társulat hol Aradon (Hirschl Jakabtól bérelt épületben), hol Mácsán lépett fel; de mindenütt „... egy kis nemzetit csináltak, előbb hangosan, dialógok és monológokban, majd hamisítatlanabb ősi formában a nemzetit: a ,csöndest'" (Komáromy emlékezése).

70 E tehetséges színészek közül elég sokan folytatták pályájukat Arad után a Nemzeti Színháznál (Feleky, Szerdahelyi, Komáromy). Miután Philippovits megszervezte a társulatot, Csernovits három évre bérbe vette a Hirschl Jakab tulajdonát képező színházat. Engedélyt nem kért, a bevételt nem jelentette be. A városi hatóság zaklatásaira Csernovits csak annyit válaszolt, hogy három évre bérli a teátrumot, „saját költségén, maga és barátai számára szerződtetett színészeket", s a saját házában azt csinál, amit akar. Ha pedig erőszakkal tiltanák be a társulat játékát, ő gabonaraktárrá alakítja át az épületet, mivel — mint bérlő — három évig azt tesz azzal, amit akar. Szerencsére Arad német polgársága is szimpatizált Csernovits vállalkozásával (erről küldöttségük hivatalosan is tájékoztatta a polgármestert), így a háborgatás abbamaradt; de a bizalmas jelentések rendre mentek a nagyváradi kerület császári-királyi biztosához.

71 Elfogadhatónak tartjuk Váli vélekedését is, miszerint a rendőrhatóság azért sem merte zaklatni Csernovits színházi vállalkozását, mert „... azon nemzeti ügy mellett, melynek élén Csernovits Péter áll, Arad, Csongrád és Csanád megye nagybirtokos nemessége foglal helyet" (Török Gábor, Fábián Gábor, Salbek Jakab, Bohus János, Simonyi Lajos báró stb). A színházügyet erkölcsileg és anyagilag is támogató nagybirtokosok, értelmiségiek áldozata annál inkább méltánylandó, mert — Váli szavaival — „... csaknem mindannyian honvédek voltak, vagy pedig az 1848—49 magyar kormányának jelentős szolgálatokat tettek". Valahol itt találkozott szándékuk Csernovits Péter elképzelésével.

72