Nagy István (szerk.): Legújabb kor 1919-1975 - Csongrád megye évszázadai. Történelmi olvasókönyv 3. (Szeged, 1986)

A SZOCIALIZMUS ALAPJAINAK MEGSZILÁRDÍTÁSA 1962–1975

alább e vacsora keretében találkozhatunk — különleges napirend, munkaprogram nélkül. Mert ez akkor is örömteli alkalom, ha pusztán csak köszönthetem önöket; Nem tudom, mikor jutok el ismét Szegedre, Csongrád megyébe, de a következő adandó alkalommal nagyon szeretném közelebbről megismerni — már amennyire egy laikus megismerheti — az Önök tevékenységét, műhelygondjait iss örülök a találkozásnak azért is, mert tolmácsolhatom önöknek, s azoknak, akiket reprezentálnak, a Központi Bizottság, a kormány üdvözletét és elismerését végzett munkájukért; a jókívánságot további tevékenységükhöz; És tolmácsolhatom a biztatást is: továbbra is jöjjenek, haladjanak velünk egy sorban, ahogy azt az utóbbi esztendőkben — népünk szerencséjére — tették. Ezt szeretnénk és erre kérjük Önöket. Jómagam a kommunizmus híve vagyok. Azé az eszméé, amelyet annak idején „felforgatónak" neveztek. Pedig a szocializmus éppen a rend, a dolgozó nép rendjének eszméje. 1956 nehéz napjaiban ennek jegyében fogalmaztuk meg a legfőbb tennivalókat, amikor azt mondtuk: alapvető feladat szocialista vívmányaink védelme, megszilárdítása, továbbfejlesztése. És úgy dolgozzunk, hogy minél kevesebb legyen a nagy szenzáció és a meglepő fordulat. Mert valahogy úgy gondolkozik az ember: sokféle fordulatban, „szenzációban", meglepetésben volt része népünknek. Jó volna már megteremteni számára a nyugodt fejlődés időszakát, amikor kicsit átgondolhatjuk a fordulatokat, a tapasztalatokat, felmérhetjük a megtett utat, hogy azután — talán kisebb kezdősebességgel, de biztosabban és szolidabban — tudjunk előrehaladni. Nem is tudok tehát különösebb újságról beszámolni. Hacsak arról nem, hogy a párt, a kormányzat fő politikai vonalában semmisem fog változni. A körülményeket figyelembe véve jó, ha így van ez. Magyarország napjainkban bizonyos értelemben a nemzetközi figyelem középpontjába került — de ellenkező előjellel, mint hét esztendővel ezelőtt. Akkoriban azok, akik a Magyar Népköztársaságot kritikus szemmel nézték, nem sok jót jósoltak további fejlődésünket illetően. Most kicsit meglepve és értetlenül állnak az előtt, hogy mi történt, mi van Magyarországon. Pedig úgy vélem, nem történt itt semmi különös. Legalábbis semmi olyasmi, ami számunkra természetellenes volna. Csak annyi, hogy — ismert hasonlattal élve — a dolgokat a fejük tetejéről ismét talpukra állítottuk. Minden a helyére került. Most összejövetelünk előtt részt vettem a megyei pártbizottság aktívaülésén; Ott azt ajánlottam önmagunknak, hogy bármilyen furcsa, próbáljunk elsajátítani valamilyen kettős látást, kettős szemléleti módot. Egyrészt legyünk önérzetesek: amit már elértünk, azt becsüljük meg; amire büszkék lehetünk, arra viszont legyünk büszkék. Másrészt legyünk elégedetlenek és békétlenek. Sarkalljuk önmagunkat és társainkat arra, hogy haladjunk tovább előre az úton, amelyet az utóbbi esztendőkben helyes irányban, világosan kijelöltünk magunknak. Az értelmiség — köztük a felsőoktatási, a tudományos dolgozók, kutatók —