Nagy István (szerk.): Legújabb kor 1919-1975 - Csongrád megye évszázadai. Történelmi olvasókönyv 3. (Szeged, 1986)

A SZOCIALIZMUS ALAPJAINAK MEGSZILÁRDÍTÁSA 1962–1975

hivatásának, munkájának társadalmi megítélését illetően álláspontunk ismeretes. Senkit sem akarunk kötelezni arra, hogy tegye le a „főesküt" Marx „A tőke" címfí művére. Kivált akkor nem, ha belső érzése vagy gondolata ettől visszatartja. Kérdőívek kitöltését sem kérjük, amelyeken olyasmi áll, hogy „hisz-e ön istenben"? Mert lehetséges, hogy azt a választ kapnánk rá: „a munkahelyemen nem, otthon igen". (Derültség) Ezzel nem jutnánk előbbre. Úgy gondoljuk, ezek lelkiismereti kérdések, amelyeket mindenkinek meggyőződése szerint önmagának kell tisztáznia; Ki-ki a maga emberségével, nézeteivel él társadalmunkban; kapcsolódjék be a közügyekbe úgy, ahogy az képessége, tehetsége, feladata, munkahelye és munkaköre szerint elvárható tőle. Nem vagyunk hitvitázók. Más a célunk: az, hogy meggyőződésünk szerint népünk boldogulását szolgáljuk. Pártunkban azt a megítélést és meggyőződést akarjuk erősíteni, hogy feladatunk nem az uralkodás, hanem a szolgálat. Sajnos a kormányzás — és ezt féligmeddig panaszként mondom — feladataink közé tartozik. De úgy véljük, politikai értelemben nem az pártunk küldetése, hogy uralkodjék, hanem az, hogy a nép ügyét becsületesen, tisztességesen szolgálja. Következésképp, azt tartjuk, hogy egyetlen népet, társadalmi osztályt, egyetlen foglalkozási ág művelőjét sem lehet hite és meggyőződése ellenére üdvözíteni. A jövőt illetően biztosak vagyunk. Bizonyosnak tartjuk, hogy ha eszméink — a marxista—leninista tudomány, a tudományos szocialista világnézet, a jó értelemben vett, becsületes kommunista politika, a társadalomért végzett munka — a maguk tisztaságában, fekete foltok, torzítások és hamisítások nélkül állnak Önök előtt, mindnyájukat vonzani, nem pedig taszítani fogják. Én hiszek ebben. Nem légből kapott megállapítás ez, hiszen a napi gyakorlat kellőképpen bizonyítja. Errőszakkal senkit nem lehet szerelemre lobbantani. Valahogy így van ez az eszmével is. Nemcsak a magam, hanem pártunk Központi Bizottsága nevében is mondhatom: meggyőződésünk volt és marad, hogy csak lassan, keserves utat megjárva válhat az ember az eszme igaz és meggyőződéses hívévé. Nyugaton vannak, akik dicsérő jelzőkkel illetik rendszerünket. Néha jóleső érzéssel nyugtázzuk, hogy úgy látszik kezdik észrevenni: a Magyar Népköztársaság életerős „intézmény", amelyet tudomásul kell venni. Mások azért dicsérnek bennünket — s ennek nem különösebben örvendünk —, mert úgy vélik hogy „olvad, ropog, megtörik a jég". Abban reménykednek, hogy egyszer csak visszakanyarodnak Magyarországon a dolgok a régi kerékvágásba. Természetesen mindenki abban hisz, amit lelkiismerete és esze diktál. Ugyanez áll a különféle reményekre is. Senkit nem akarunk háborgatni reményeiben. Vannak tények, amelyek láttán a kapitalizmus egyes prófétái azt mondják, hogy „Magyarországon valami biztató kísérlet folyik, előbb-utóbb csak meggyöngül, megtörik a magyarországi kommunista rezsim". Mert például nem kell térdreesni semmilyen arckép előtt; mert tény, hogy ha valaki nem követ el törvénybe ütköző cselekedetet, teljes biztonság-