Budapest, 2020. (43. évfolyam)
6. szám, június - Buza Péter: 1945–2020 - Kész a leltár
BUDA PEST 20 20 / 06 121945–2020 ruhakészletéből felruházta (...), állandó összeköttetést tartott fenn az üldözöttek hozzátartozóival. A zsidókat és az illegális csoportokat óvta a lebukás veszélyétől. Erről tanúskodik Tildy Zoltánné levele, és az internálótáboroknak az a 80 lakója, akik kedden este összegyűltek a baloldali érzelmeiről ismert filmember lakásán, hogy elhatározzák, küldöttségileg keresik fel a belügyminisztert, és kérik Görgey Mihály sérelmeinek orvoslását.” Nincs kegyelem A közlemény nem tér ki további „ügyeire”. Amelyek sorozata végül oda vezetett, hogy 1943-ban a főkapitányság két évi pretereálással (előléptetési tilalommal) büntette, ami karrier szempontjából természetesen nem lehetett kellemes, de végül is csak azért volt súlyos csapás, mert egy igazi Görgey egyenruhás előmenetelre vágyik. (Miközben más se hiányzott volna szegény fejének, hogy a főfelügyelőnél magasabb rangban érje utol a néphatalom.) Humanista hajlamai már Kanizsa előtt letérítették a vakfegyelem országútjáról. A németek – szövetségeseink – háta mögött, akkor éppen a szabadkai internálótábor parancsnokaként, több mint tízezer drótkerítés mögé zárt dobrovoljácot szöktetett át Szerbiába. Amikor a hatvanas évek elején nyugdíjáért küzd, a kérvényhez készített feljegyzések között, amelyekkel indokolni próbálta, mivel érdemelné ki az új hatalomtól a méltányosságot, a dokumentumnak ehhez a bekezdéséhez fűzi hozzá: „...amit Antal miniszter igazol(hat)”. Antal István igazságügyi minisztériumi államtitkárról van szó, aki kenderesi, jó ismerőse négy éven át a szomszédos Karcagról Görgeynek. (Persze kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem tanúvallomást tegyen a zavaros ügyben, 1960-ban kegyelemmel szabadult életfogytiglani határidővel kiszabott börtönbüntetéséből.) A szerb önkéntes hadosztályról van szó, 1916-ban alakult meg Oroszországban, a franciák társaságában kényszerítették megadásra Bulgáriát, s szállták meg Magyarország déli részét. Amikor 1941 áprilisában Magyarország annektálta a Délvidéket családostul kitelepítették őket a határon túlra, a németek megszállta szerb területekre. Hitler katonái, parancsnokaik azonban igen hamar úgy döntöttek, hogy jobb lesz lekapcsolni legalább a férfiakat, begyűjtve őket különböző internálótáborokba. Ezek egyike volt a szabadkai, parancsnoka pedig néhány hónapig a mi főszereplőnk. Éjszakánként megnyitotta a szögesdrótot, s kisebb csapatokban engedte elszivárogni a dobrovoljácokat. Korábbi lakóhelyükre az addigra megszállt déli végeken bukovinai székelyeket és moldvai csángókat telepített a magyar állam. Amikor aztán 1944 szeptemberében visszatértek, nem csak visszafoglalták korábbi településeiket, de viszontvérengzéssel egyenlítették ki a halál számláját, a magyar csapatok 1941–42-ben elkövetett „büntető akcióiért” (lásd: Hideg napok). Szabadkáról Kanizsára, onnan 1942 februárjában Kistarcsára helyezik át a főfelügyelőt, majd valamikor 1944-ben Miskolcra vezénylik, a gettót bízzák rá. Mint „Védekezésében” írja, „tevőlegesen vagy szolgálati mulasztások kal” negligálta az utasításokat, s amikor sorra került a halálra ítélt zsidók bevagonírozására, kétszázötvenet közülük visszatartott, majd szökni engedett. Itt, északon érte a háború vége. A miskolci népügyészség eljárásában tucatnyi tanú igazolta. Fel is mentették. A belügyminisztérium – hivatkozva a népbírósági tárgyalásra, s nem véve tudomást felmentéséről – állásvesztésre ítélte. Belépett a szocdempártba, hátha... És mint budapesti a budapestit (kistarcsai a kistarcsait) felkereste magas hivatalában Budapest és környéke pártfőtitkárát, Rajkot. Ilyen jámbor, becsületes humanista nem vehető fel a nép rendőrségének állományába – olvasta a fejére most hetvenöt esztendeje, 1945 júniusában hajdani rabja. És nem adott más módon se kenyeret Horthy katonájának. Megpróbál megélni. Kezdetben Radóval, aki rövid ideig fontos posztot töltött be a filmiparban – 1945 után a filmes szakszervezet főtitkára, míg ki nem rúgják „polgári elhajlás” s a „szocialista gazdálkodás ellen elkövetett” hivatali lépései miatt. A Filmember Népszínház utcai lakásán szitaszövetet szőnek, igazi hiánycikket, háziipari szövetkezetet alapítva. 1949-től segédmunkásként kínlódik hol itt, hol ott, Budapesten és vidéken. Kitelepítik. 1953-ban felesége rokonaihoz, Balassagyarmatra költözik a család. A Baromfikeltető Állomással alakíthat ki végre konszolidált munkaviszonyt. 1955-től 1963-ig itt dolgozik: „...szolgálatomat kifogástala nul végeztem, sőt mint vállalati szakszervezeti titkára, önzetlenül végeztem ez irányú teendőimet, ezen kívül sporttéren is társadalmi munkát végeztem”. Ezt a mondatot abban a kérvényben olvashatjuk, amelyben sok évtized után rehabilitálását kéri újra a Belügyminisztériumtól, hogy a nyugdíj-eljárásában folyamatos szolgálati viszonyát elismerjék. Most sem jár sikerrel. 1964-től rokona gebines üzletében, a Fehér Galamb étteremben csapos fent, a Várban. 1973-ban halt meg az a Görgey, akit – miként a celebfelmenőt –, elgázolt a történelem. Pedig mind a ketten időben észrevették, hogy jön szemből a vonat.
