Budapest, 2006. (29. évfolyam)

3. szám március - Kálmán Attila: A vezetékes víznek magyar a fővárosa

7.U BUDAPEST De el kellett kezdeni, mert az 1866-os kolerajárvány valósággal megtizedelte a magyar s főleg a városi lakosságot. Robert Kochnak és Semmelweis Ignácnak köszönhetően azt már akkor is tudták, hogy a fertőzött víz járványhoz vezet. Lindley tíz nap alatt használható javaslatot tett az asztalra, és azt még abban az évben meg is valósította. Mivel sürgetett az idő, és a város vezetői Pest-Buda első vízmüvét - legalább részben - még abban az évben üzembe akarták helyezni, egyelőre a hajókirakodó téri ideiglenes létesítmény mellett döntöttek. A város napi vízigénye ekkor — szemben a mai 600—800 ezerrel - még csak 1850 köbméter volt, ennek ellenére a vízmű kapacitását az angol szakember 9100 köbméteresre tervezte. Csakhogy Lindley előrelátása, négyszeres túlméretezése is kevésnek bizonyult; a meglódult városfejlődéssel olyannyira megnőtt az igény, hogy többször kényszerültek az ellátáshoz szüretien Duna-vizet is felhasználni. Ez azonban erősen rontotta a minőséget — és ezért is az angolt tették felelőssé. A Vízvezetéki Bizottmány 1872 nyarán maga elé idézte a mérnököt, aki „a legnagyobb phlegmával - írja a Magyarország és a Nagyvilág — egy nyomtatványt tett a bizottmány elnöke elé". Saját jelentését, amelyet még 1868-ban, az ideiglenes vízmű ügyében állított össze a főpolgármester részére. És „Nagy volt az ámulat, midőn Lindley e jelentésből szóról szóra kiolvasta a mai vízcalamitást, melyet ő már 5 évvel ezelőtt megjósolt." Mármint, hogy a pesti talaj a feltöltések miatt olyan szennyezett, hogy csak fertőzött vizet lehet onnan kitermelni. Szóban még hozzátette, ő egy ideiglenes vízmű gyors megépítésére kapott megbízást, és ennek eleget is tett. A végleges létesítmény késése s az emiatt bekövetkezett bajok miatt őt semmi felelősség sem terheli. A bizottmány tagjai kényelmetlenül feszengtek: ki ismerte volna be, hogy a jelentést annak idején nem olvasta el, ki gondolta volna, hogy az írás megmarad? A Parlament 1885-1904 közötti építése miatt végképp elodázhatatlanná vált a pesti ideiglenes vízmű elbontása és a végleges megvalósítása. Ekkor, nem először és nem is utoljára, fellángolt a vita a természetes és mesterséges szűrés hívei között. Végső soron mindig az előbbi pártolói győztek. Lindley és magyar munkatársa, Wein János — a vízművek első igazgatója, az 1873-as városegyesí-Kajlinger Mihály meg a csacsi 1904-ben tés utáni egységes rendszer megálmodója és részben megvalósítója - amellett törtek lándzsát, hogy a Duna városon kívüli kavicságyazatát mint kitűnő természetes szűrőt bűn nem kihasználni. A két tábor közti vitát végül az erre felkért, európai szaktekintélynek számító drezdai vállalkozó, Bernhard Salbach segített eldönteni. Lindley és Wein javára ítélt. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1892. májusában elfogadta a parti szűrésű kutas megoldást. Indokolásul hozzátették, hogy „e tervezett teleppel szemben fekszik a Szentendrei-sziget, ahol szükség esetén a vízszerzési lehetőségek kiterjesztése nehézségek nélkül megoldható lesz". Ezzel a határozattal mintegy nyolcvan évre eldöntötték a fejlesztés irányát. A főtelepet 1893-tól 1904-ig építették. Eredetileg két gépházból, valamint két átemelő telepből állt, de ekkor készült el a kapcsolódó csőhálózat és a tizenhétezer köbméteres Gellért-hegyi tározó is. A kortársak véleménye szerint Európa egyik legkorszerűbb és legszebb vízműve volt a káposztásmegyeri. Amit Wein János megálmodott és Bernhard Salbach realitása korrigált, azt a tehetséges fiatal mérnök, Kajlinger Mihály fejezte be 1896-tól, Wein János nyugdíjba vonulása után már igazgatóként. Sok más mellett ő álmodta meg a ma is működő, ám végül csak a harmincas években megépült, gyalogosan is járható két közműalagutat, melyeken keresztül a Szentendrei-szigetről a pesti telepre érkezik a víz jelentős része. Addig a kisebb átmérőjű, úgynevezett bújtatókon szállították. Mivel idővel szükségessé vált a tartalékok képzése, megépült a második bújtatócsatorna — ezekből ma kilenc működik —, s egy évtizeddel később a már említett járható alagutak is, melyek hatszáz méter hosszan, egymástól mintegy öt kilométeres távolságban vezetnek át a folyó vízszintje alatt körülbelül 25 méter mélyen. A vizet ezekben két-két hétszáz milliméteres cső szállítja. Ekkor kezdődött a szigeti létesítmények, a gépházak és a kutak kiépítése is, de a munkák csak a nyolcvanas évekre fejeződtek be, amikorra a sziget „megtelt". A legenda szerint a második alagút munkálatai során híre jött, hogy Horthy Miklós is szeretné megtekinteni a létesítményt. Ezért gyorsan nekiláttak a két végaknában egy-egy lift megépítésének, hogy a mélyből ne lépcsőkön kelljen feljönnie őexcellenciájának. Már félig készen is voltak, amikor kiderült, hogy a látogatás elmarad. A két lift ma is látható az aknákban. Nem legenda viszont Kajlinger igazgató egyik „lazítása". Általában úgy él az emlékezetben, ahogy arcvonásait a korabeli képek mutatják, amint jövőbe néző tekintettel, kissé karót nyelt tartással ül, élet-halál ura. Kevesen ismerik azt az 1906-ban készült felvételt, amelyen barátja, Lyka Károly művészettörténész és felesége társaságában örökítette meg a masina: a jelenet bizarr, a nagy tekintélyű igazgató éppen sörrel itat egy arra csellengő csacsit. Visszatérve Káposztásmegyerre, a főtelep gépházaiban először gőzgépeket állítottak munkába, mert nem bíztak az akkor már létező villamos rendszerekben. A gépeknek nevet adtak: János, József, Károly. Az 1. átemelő telepen Bátor és Antal néven, a II.-en A, B és C jelzéssel Láng gyártmányokat építettek be. Az I. gépház és átemelő, a bújtató és a szigeti kutak 1899. július 17-én, míg a főtelepi II. gépház és átemelő, valamint szigeti kútjai és bújtatója 1904. április 21-én kezdték meg működésüket. Ezzel a teljes rendszer üzemképessé vált. A későbbi, harmincas évekbeli újítás legfontosabb eleme az elektromos üzemre való áttérés volt. A kazánházak helyére transzformátorállomások, a széntárolókba olajtartályok kerültek, és az átemelő telepeken is villamosság hajtotta gépek váltották fel a régieket. Az 1950-es évek végétől újabb és újabb fejlesztések sorjáztak, bővült a termelőkapacitás is. Mindig a maguk idején legkorszerűbbnek számító berendezéseket építették be, míg végül 1999 novemberében elkészült az északi számítógépes, automatikus üzemirányító rendszer. I