Budapest, 2006. (29. évfolyam)

6. szám június - Kálmán Attila: Műve van a városnak!

BUDAPEST 35 Wein János gépészeli tapasztalalait számításokkal tarkított naplóba gyűjti, melynek két kötele a szép ívű, kalligrafikus betűkkel, művészi kivitelű, csodálatos és pontos szabadkézi rajzaival, különböző gépészeti vázlataival, fonóüzem-, cukor- és hengergyár-ábrázolásaival ma a szakma egyik „szent könyve". Egyes vélemények szerint egyébként nem lehet minden kétséget kizáróan kijelenteni, hogy valóban Wein írta volna, kézjegyét ugyanis egyetlen oldalon sem rögzítette: a dokumentumra utódja, Kajlinger Mihály jegyezte föl a nagy előd nevét. Akárhogy is, a „vizesek" Weinnek tulajdonítják az egyébként alig néhány éve előkerült művet. Mielőtt (pontosan 140 évvel ezelőtt) 1866-ban Pesten letelepedne, Wein még tesz egy „kis kitérőt": az ötvenes években saját bányájában bányamérnökként dolgozik; hogy pontosan hol, arról nincs megbízható adat. Úgy tűnik azonban, egykettőre beleszeret Pest-Budába, hiszen nemcsak hogy letelepedik - Budán, a vár alalt, a Donáti utcában de itt is nősül meg (házasságából kilenc gyermeke születik). Első kísérletként nyomdát nyit, ám hamar átnyergel: 1869-ben megkezdi működését William Eindley mellett a pesti vízmű építésénél. Ez a döntése véglegesnek bizonyul. Budapest egyesítésének évében, 1873-ban nevezik ki a főváros vízművének igazgatójává, s onnan is vonul nyugállományba 1896-ban. Megjelenéséhez ekkor már hozzátartozik jellegzetes, nagy ívelésű, gondozott, őszbe csavarodott bajusza. De természetesen elsősorban nem erről váll híressé: nevéhez köthető a vízellátást máig meghatározó Duna-kincsre, a tiszta vizet adó kavicságyakra épülő, természetes szűrésű kulák megépítése, kiaknázása. Kinevezése után hét évvel, 1880-ban készíti el tervét Budapest végleges vízellátására. Ezt a főváros közgyűlése is szentesíti, így épülhet meg a Gruber József-féle víztározó elődje, a 17 ezer köbméteres Gellért-hegyi medence és az első végleges vízművek: Wein János gondozásában először Óbudán az újlaki főtelep és a budai ellátórendszer, majd, javarészt már utódja, Kajlinger Mihály kivitelezésében, az újabb, nagyobb Káposztásmegyeren. A vizet mindkét helyre a Szentendrei- és a Margit-sziget parti szűrésű kútjaiból juttatják el, alagútban, illetve bújtatókon át - így működik a rendszer mind a mai napig. Javaslata, majd tervei alapján épült meg 1881—82-re Óbudán, az újlaki Duna-parton, az első, ma is működő végleges budai vízmű is. A régi leállításával párhuzamosan — a magassági viszonyokat figyelembe véve — az igazgató hat ellátási övezetre osztotta a budai hegyvidéket. A krisztinavárosi medence mellett megépült átemelő gépház segítségével több zónába, így például a svábhegyi és a Diana úti medencébe továbbították, onnan pedig egy újabb átemelő segítségével végiil a svábhegyi toronyba emelték a vizet. A kortársak szerint 1893 és 1904 között Európa egyik legszebb és legkorszerűbb főtelepe és gépháza épült meg Káposztásmegyeren. Az „alapmű", majd későbbi, továbbfejlesztett változata alapvetően határozta meg a főváros vízellátásának elmúlt száz esztendejét. S jóllehet már ekkor is működtek nagy teljesítményű elektromos gépek, a villamosításra még csaknem negyven évet várni kelleti. Az egész hálózat működését alapjaiban forradalmasító átállás már Mám us Sándor nevehe/ kötődik. Addig egyeduralkodó maradt a gőz. Káposztásmegyer főembere A káposztásmegyeri rendszer eredetileg három fő részből állt: a főtelepi Les és 11-es gépházból, az l-es számú (később balparti l-es és szigeti l-es), valamint a I l-es számú átemelőtelepből (ma a bal parti Il-es és a szigeti ll-es blokkból). Érdekesség, hogy a gőzgépeknek nevet adtak: János, József. Károly. Ezek az álló elrendezésű, szabad iökelű, dugattyús, Worthington típusú masinák a budapesti Röck-gyárban készültek, hetvenméteres emelőmagassággal, s egyenként napi harmincezer köbméteres vízszállító kapacitással. Hasonló elrendezésű és teljesítményű ipari alkotás volt a Dezső és Imre névre keresztelt ikerpár is. A gépekhez szükséges gőzt a Babcock—Wilcox-kazánok termelték. Az l-es számú átemelőtelepen Bátor és Antal néven, a ll-esen A. B és C jelű, Láng-gyártmányú gépekel építettek be. Az I. átemelő bújtatóját a szigeti kutakkal 1899. július 17-én, a főtelepi II. gépházat, a Il-es számú átemelőtelep szigeti kútjait és bújtatóit pedig Í904. április 21-én helyezték tizembe. A rendszer korszerű volt és biztonságos, ám ma már — amikor minden kútban telemechanikával vezérelt, fordulatszám-szabályozóval ellátott búvárszivattyú üzemel -nehéz elképzelni, hogy a gőzgépes világban a felsoroltak vollak a korszerűek. Káposztásmegyer megálmodója Wein volt, de a befejezés és az üzembe helyezés valójában Kajlinger Mihályhoz köthető. A tehetséges mérnök utód 1896-ban követte mesterét az egységes Fővárosi Vízművek igazgatói székében. Első vezetői megbízatása 13 évig tartott, majd még egyszer, 1917 és 1924 között, egészen haláláig újra betöltötte ezt a posztot Kajlinger Mihály