Budapest, 1986. (24. évfolyam)

11. szám november - Székely András: Egy magyar forradalmár a XX. századból

ÚJ KÖZTÉRI SZOBROK Egy magyar forradalmár a XX. századból Minden malícia nélkül mondom: emlékműszobrászaink hálásak lehetnek báró Eötvös Józsefnek, a magyar oktatásügy nagy reformerének. Nagyjából Ady születésének századik évfordulója óta, az utóbbi évtizedben egymást érik a centenáriumok. Méghozzá olyanok, amelyek a mai, nem épp pazarlós esztendőkben is kikövetelik a szobrot nagyjaink emlékére. Aligha a csillagok állása okozta, hogy a múlt század 70-es éveitől sorra születtek a magyar kultúra és politika kiváló alakjai. Inkább azért lehettek kiválóvá, mert a millenniumi korszak és a századforduló középiskoláiba és egyetemeire jártak. Hogyha kicsit is iskoláztatták őket szüleik, már megtanultak németül és latinul, s ezzel megnyilt előttük az út a francia, az angol nyelv felé is; aki nemzetiségi területen élve (s az ország nagyobbik fele ilyen volt) felcsipegetett valamit egy szláv nyelvből, később, ha úgy hozta a sorsa, könnyen megtanulta az oroszt. A kései dualizmus korának sok tekintetben liberális, nyitott világa számos lehetőséget rejtett magában. A kortársak ugyan keményen bírálták a rendszert, de ne feledjük el, hogy a kemény bírálatok a kor sajtójában láttak napvilágot, és a politikai foglyok — meg a párbajozok — olyan államfogházakban töltötték le a rájuk rótt büntetést, ahol a szigort, például, a naponta behozatható bormennyiség korlátozása jelentette. Csak hát ez olyan, mint a hipochondria, az álbeteg éppúgy szenvedhet, mint a valódi: a XX. század diktatúráinak ismeretében hiába tudjuk, hogy a századforduló viszonylag jó világ volt — a benne élőknek, ha ép volt bennük a szociális érzék, igencsak megvolt a véleményük a társadalmi berendezkedésről. így gondolkodott az 1886-ban született Münnich Ferenc is. Falusi gyerek volt, állatorvos fia, aki Fejér megyei szülőhelyén, majd Tokaj vidékén megismerhette mind a csinos istállóban ápolt versenylovak, mind a puszták cselédházaiban szorongó nép életét. S mert pályáját költői álmokkal kezdte, mégpedig Ady igézetében, az előtte álló jogászélet — a kolozsvári akadémián szerzett diplomát — aligha elégítette volna ki vágyait. Közbejött azonban a világháború, melyben hadnagyként vitézkedett — egészen addig, amíg egy kilátástalan galíciai ütközetben meg nem adta magát a túlerőnek. A tomszki fogolytáborba került mint kedvezményekkel bíró tiszt. Ám nem kért a kivételezésből, nem hordta a rangjelzést, a legénységi állományban levő foglyokkal azonosult, és a polgári forradalom győzelme után, 1917. május elsején a bolsevik párt tagja lett. Az októberi forradalom győzelme Tomszkban a legénységi tábor kapujának megnyitását jelentette, vértelen volt — a nem sokkal később fellépő ellenforradalmi mozgolódás annál kevésbé. Münnichék megszervezték a maguk vörös gárdáját, és ez a katonai tapasztalatokkal rendelkező egység — melynek szellemi felkészítésében Kun Béla is részt vett — kivette részét a szibériai ellenforradalom visszaszorításából a forradalom első időszakában. 18 tavaszán már egész internacionalista zászlóalj indult a fölöttébb bonyolult frontra. De Münnich nem csupán katona: néhány társával egy több nyelvű, agitációs célzatú lapot is szerkesztett, melynek magyar címe Népszava volt. Korai versei után így vette kezdetét publicisztikai munkássága, mely egész életét végigkísérte. Amikor a cseh légionáriusok támadásakor a tomszki internacionalisták nyomasztó hátrányba kerültek, Münnich javaslatára kalandos hajóúton menekültek meg, majd folytatták harcukat — akár az oroszországi frontokon, akár más módszerekkel. Álnéven, hamis papírokkal, lengyel földön keresztül érkezett vissza Münnich Ferenc Tokajba, majd Budapestre, ahol ismét találkozott régi fogolytársával, Kun Bélával. A katonák közt terjesztette a kommunista eszméket, míg le nem tartóztatták őt is; a proletárdiktatúra kikiáltásával szabadult. A Zrínyi utcai rendőrségi főkapitányság épületében kezdte új munkáját; ahogy írja, „a burzsoázia lefegyverezésével és különböző szervezkedő ellenforradalmi csoportok ártalmatlanná tételével voltunk elfoglalva. Április 16-án estefelé Kun Béla felhívott telefonon a hadügyi népbiztosságból azzal, hogy fontos megbízással el kell utaznom. Még aznap este megkaptam tőle kinevezésemet a VI. hadosztály politikai megbízottjává." Ez a hadosztály a Maros völgyéből vonult vissza az előretörő román csapatok elől. Május elejére a Tisza vonalánál sikerült helyreállítani a fegyelmet, volt oroszországi hadifoglyokkal, tiszántúli szegényparasztokkal feltölteni a vöröskatonák sorait — csakhogy akkorra már a Miskolc felől jövő cseh intervencióval kellett szembeszállni. Júliusban pedig a saját tisztjeit volt kénytelen lefogatni Münnich Ferenc, azok ugyanis egy titkos gyűlésen elhatározták, hogy nem harcolnak a szegedi ellenforradalmárok ellen. „A diktatúra utolsó két hetében igyekeztem megteremteni a Vörös Hadseregben a szervezett politikai munka feltételeit. De ezeket a törekvéseket is, mint annyi mást, meddővé tette az a tény, hogy nem volt kommunista pártunk" — emlékszik viszsza az internacionalista és egyszersmind a nemzeti harc katonája 1919 nyarára. Ismét bujkálás, álnév következett, szökés a jugoszláv fennhatóság alatt álló Pécsre, majd onnan Bécsbe. Hol dr. Kreutzer, hol dr. Bánó; hol Bécsben dolgozik illegális, katonai jellegű feladatokon, hol Munkácson, mely akkor a csehszlovák köztársaság városa, hol Moszkvában él, hol Berlinben. Innen kiindulva végezte különböző titkos feladatait, egészen Bulgáriáig hatolva. Az akkori idők szellemének megfelelően, igazi internacionalistaként élt: 1922-ben a Németországi Kommunista Pártot képviselte Moszkvában. S mert Németországban már ismerte a rendőrség, ott is maradt — a szovjet olajipar egyik vezetőjeként dolgozott. Mivel jogi képzettsége, katonai tapasztalata és újságírói múltja nem éppen erre predesztinálta, kitanulta a kémiai ismereteket is. Élte az emigránsok életét, és gyűjtötte az emlékezéseket, amelyek a Tanácsköztársaságot, a magyar Vörös Hadsereget idézték. Szerkesztője volt 1933-ig a Sarló és Kalapácsnak, s vezetője a régi internacionalisták bajtársi körének. Csakhogy néhány évvel Lenin halála után „előtérbe kerültek a Jezsov- és Berija-féle sötét alakok... Az egyik központi vezetőségi ülésen Jezsov kijelentette, hogy a Szovjetunióban élő külföldiek mind kémek vagy diverzánsok... Szerencsésnek tartottam magam, amikor 1936 októberében lehetőségem nyílt arra, hogy elindulhassak a spanyol szabadságharc megsegítésére" — olvashatjuk Münnich Ferenc húsz éve kiadott önéletrajzában. Osztrák ügyvédnek álcázva érkezett Madridba a nemzetközi brigád katonája, Zalka Máté beosztottja. A Lukács tábornok néven szereplő író halála után néhány hónappal Münnich egy nemzetközi brigád parancsnoka lett, majd — Francóék győzelme után — francia koncentrációs tábor lakója, az egyik vernet-i férfi, ahogy Bruno Frei német író nevezte a jobboldali szellemű hatóságok lágerében sínylődő kommunistákat. A szovjet diplomácia szabadította ki a táborból Münnichet, illetve Otto Flattert, illetve — a cél érdekében — Nyikolaj Fjodorovot. Bizonyára ő használta a legtöbb álnevet a magyar államférfiak közül. Még néhány évig Fjodorov volt: Moszkvába való visszatérése után megin-32