Budapest, 1986. (24. évfolyam)

12. szám december - P. Szabó Ernő: Templom Óbuda közepén

REJTETT KINCSEK TEMPLOM ÓBUDA KÖZEPÉN Templomok, házak mellett, hidak, utak szélén állnak. Aligha tehetsz meg tíz-húsz kilométernél többet úgy, hogy ne találkoznál valamelyikükkel. Segítő szentek. Nepomuki Szent János a „fiatalabb", Szent Flórián az „idősebb". Legalábbis ezer évvel korábban élt, mégis gyakran ábrázolják őket egymás mellett. Nem is csoda. János, az egykori prágai vikárius, akit IV. Vencel király vettetett a folyóba, a vízen vagy egyebütt életveszélyben lévők védőszentje, társa, Flórián pedig tűzvész és tartós szárazság esetén siet a szükséget szenvedők segítségére. O, az egykori római légionárius a keresztényüldöző Diocletianus alatt halt vértanúhalált. Az egyik legenda szerint első ízben egy szénégető hívta segítségül, amikor izzás helyett lángba borult a farakás. „Szent Flórián, aki vízben lettél vértanú, küldj vizet segítségemre, és mentsd meg életemet" — fohászkodott, s a máglyát víz öntötte el. Állnak helyükön a szentek, legtöbbjük kétszáz-kétszázötven éve várakozik, hiszen általában a barokk kor, az újraéledő ország egyegy módosabb polgára, földesura vagy közössége állíttatta őket, Óbudán is, a plébániatemplom előtti térségen, az épülethez vezető út két oldalán. Mellettük a plébánia s néhány szépen restaurált Lajos utcai ház, a zsinagóga, a másik oldalon panelházak, híd, üzemépület. Ebből a térségből még minden lehet. Közepét most hatalmas földkupacok foglalják el, talán olyan ház épül itt, amely azt is eltakarja, ami a régiből megmaradt, talán — reméljük — inkább az őrzésben, az emberi lépték újrateremtésében segít. Mert otthonos volt ez a terület a múltban, mióta először megszületett valaki fejében a gondolat; meg kellene telepedni itt. Mindig lakott volt, s ahogyan az ember Kollár Károly 1812-es ecsetrajzát elnézegeti, érzi, aligha volt ez véletlen. Nyugatról, északnyugatról a szép, tornácos, „parasztbarokk" házakat hegyek védik, a házak fölött szőlőskertek kúsznak a hegyoldalra, fölöttük erdő sötétlik. Keleten ott a folyó, a házak között utak futnak minden égtáj felé. A rajznál alig tíz évvel fiatalabb leírás szerint a helység „kellemes síkságon" fekszik, „...hétszáz ház alkotja, majdnem ovális formában. A település nem különösebben szabályos, és bár a fő utcán sok emeletes, itt-ott a legújabb stílus szerint díszesen épített ház is található, mégis minél inkább közeledünk a határvonalakhoz, a házak legnagyobb része egyszerű falusias jellegű. A tovahömpölygő félreeső Duna-ágat a közeli sziget nagyszámú fatömegei védik a viharos szelektől, és így jó téli szállást nyújt minden dunai malomnak és mindenfajta hajónak, amelyek mint valami leszerelésre váró flotta pihennek a természettel tarka egyvelegben." Idilli kép. Úgy érezzük, mindig valami sajátos otthonosság, családias hangulat jellemezte Óbudát, akkor is, amikor még nem hívogatott ide a sláger. Családias egyszerűség, báj sajátja az egyik legjelesebb épületnek, a múlt századi leírás szerint „nagyobbára római kori romokból megépített" templomnak is. Valami olyan harmonikus megformálás, amelynek hatását nem egy-egy kiemelkedően jelentős részlet, hanem az elemek jól összehangolt együttese határozza meg. E templom építése idején sem annyira a reprezentáció célját szolgálta, mint inkább a mindennapi használók igényeit. Egy formálódó közösség s egy főúri család összefogásából született meg, s a későbbi gazdagodásában is nagy szerepük volt az öntudatos polgárok kezdeményezéseinek. A többi között így került ide egy szobor a trinitáriusok egykori kiscelli templomából. A rend feloszlatása, 1785 után vette meg, s adományozta a templomnak Küthreiber Antal óbudai molnár. Egyelőre, azonban még csak a 18. század elején járunk, a török uralom alól alig fölszaba-22