Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Endrődi Szabó Ernő: Mindig álmodható álom

Mindig álmodható álom és rangú léhűtők, lesipuskások és potyapofák csodavilága. — Ha jól tudom, az írás, az irodalom is ekkor ,,lépett be" az életébe. — Igen is, nem is. Egyfelől: mert apám révén mindig is benne volt. Apám: különös, bohém csodabogár, Mezőtúrról előbb a kolozsvári egyetemre kerül, majd Pestre, de tanulmányait félbeszakítja, megnősül, különféle állásokba megy, üzletekbe fog, de szinte minden idejét kávéházakban és szerkesztőségekben tölti. Kiss József lapjának, A Hétnek állandó szerzője, Karinthy, Kosztolányi, Heltai, Szép Ernő a barátai, mindig minden képlékeny körülötte, egyetlen dolgot lehet csupán bizonyossággal állítani: szép és bátor élete volt. Másfelől: valóban ekkor történt — egy fejelőbajnokság közben —, hogy egy részeg pofa betántorgott a térre, egy padra zuhant és elaludt. A meccset 6:0-ra elvesztettem, és megszületett az első novellám, „Egy ember elaludt". Az „áttörés" azonban csak jóval később, a negyvenes években történt meg, a Diárium és a Schöplin Aladár szerkesztette Tükör — a Franklin Társulat lapja — kezdte közölni a novelláimat. — Jócskán benne járunk a háborús években. — Igen. Én valahogy — apám zsenialitása révén — mindig megúsztam: a sorozásokon rendre fölmentettek valamilyen különleges, rémisztő, korai halállal kecsegtető kórról tanúskodó beteglap következtében. A sír szélén tántorgásom hírét apám — ő szerezte az igazolásokat — ráadásul még nagy-nagy hatásfokkal élőszóban is terjesztette, így jó néhányszor előfordult, ha beléptem egyik-másik kávéházba, hogy meghökkent moraj fogadott: „Jé, a Mándy-gyerek! Ez még mindig él!?" Ekkoriban egyébként — a bevonultatott rovatvezető helyett — az Est-lapok egyikénél, a Reggeli Magyarországnál szerkesztettem — feketén — a sportrovatot. A főszerkesztő súlyos idegrohamokat kapott látásomtól: a focin kívül semmihez sem értettem... — Hol és hogyan élte meg a főváros felszabadulását? — A Charité-kórház pincéjében, folyóiratszerkesztés közben. Ide is apám dugott be. Hetekig, hónapokig még a kórház udvarára sem merészkedtem fel: bujkáló „katonaszökevénynek" számítottam. Az ugyancsak itt „betegeskedő" Láng Jánossal és az időnként bebelátogató Vidor Miklóssal rövid tanakodás után megalapítottuk és szerkeszteni kezdtük A Betű című folyóiratot. Ebben egy kisregényem töredékei, Láng egy novellája, Vidor írásai jelentek meg és versek a munkatáborban lévő Rába Györgytől, aki a kezdetektől a lap „főmunkatársának" számított. Vadul szerkesztettünk — és, persze, írtunk —, az előállítási és terjesztési gondokkal vajmi keveset törődve. Ha jól emlékszem, három-négy stencilezett szám jelent meg, persze, jobbadán csak a szüleink olvasták. — Mindez az ostromlott Budapest kellős közepén. Kissé bizarr. — Meglehet. De az egész lét kétséges volt, és mi azt szerettük volna, ha — bárhogyan is alakul — valami megmarad abból, hogy éltünk. — Budapest fölszabadult! — Igen. Fokozatosan merészkedtünk elő: előbb csak a kórház udvarára, majd lassanként a környező utcákra is kióvakodtunk. Azután egyszerre megrészegültünk a szabad levegőtől. Mintha csoda történt volna, szinte egyik napról a másikra lendült mozgásba minden: teljes gőzzel üzemelt a Centrál, az asztaloknál Ottlik, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Vidor, Rába, egy másiknál Rónay, Pilinszky, amott Kálnoky és Vas István, a mindig szótlan Kassák és Fodor József, indult az Új Hold, az Alkotás (a későbbi Kortárs), a Kéryék szerkesztette, Debrecenből Pestre került Magyarok, egyszóval újra élni kezdtünk. — Ez idő tájt került az Új Hold szerkesztőségébe? — A prózarovatot vezettem, de nem sokáig. Ismeretes: rövid fönnállás és virágzás után a folyóiratot „szétlőtték". Mi voltunk a nemkívánatos „polgári művészet". Teljes hallgatásba kényszerültünk — de ezek ismert dolgok. Tény, hogy az éhenhalástól az Ifjúsági Rádió mentett meg: gyöngécske hangjátékokat dolgoztam át, tettem bemutathatóvá számukra. Valahonnan innen jöttek, ennek hatására születtek ifjúsági regényeim. Ötvennégy táján azután Rónay György halálmegvető bátorsággal közölte egy írásomat a Vigiliában. Majd a Csorba Győző, Szántó Tibor, Koppányi és Galsai által fémjelzett Dunántúl következett. De a jég csak jóval később, a hatvanas évek végén tört meg. Személyemet és írásaimat sokáig gyanakvás kísérte. Akadt olyan napilap, ahol kritika örvén följelentés látott napvilágot, amiért is a szóban forgó írásom lektorát, Nemeskürty Istvánt vonták felelősségre. Apróbb, ostoba gáncsvetések azelőtt is és azóta is értek és érnek, de az az eset mélyen fölkavart és megdöbbentett. — Lélegzetvétel nélkül címen jelent meg a pályája első három novellás kötetének anyagát közreadó könyv, a Magvető Kiadó által gondozott életműsorozat első darabja. Úgy gondolom, hogy ez — ha megkésve is —, de némi elégtételt szolgáltat önnek. Nos, a jellegzetes figurák közül — feltéve, hogy kezükbe került — jó néhányan magukra ismerhettek a régi és a mostani kötetek olvastán. Hogyan vélekedtek? — Azt mondhatom, hogy még az a bizonyos „szürke ló" sem vette jónéven, hogy megörökítettem. — Végezetül arra kérem, foglalja össze egy mondatban, mit is jelent az ön számára a főváros! — Budapest!?... Valóságos és mindig álmodható álom. ENDRŐDI SZABÓ ERNŐ 39