Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Endrődi Szabó Ernő: Mindig álmodható álom

A felnőtté vált város arcai Egy német írónő regényében bukkantam a következő mondatra: „Számunkra szokatlan, kicsit mosolygunk is rajta, hogy minden magyar oly szívesen és büszkén mutogatja Budapest szépségeit, mintha ő építette volna a várost." A megjegyzés találó és igaz. Mert nekünk Budapest személyes ügyünk. A történelem marka úgy összeszorított bennünket, hogy az aquincumi oszlopsor árnyékában hűsölő egykori légionáriust épp annyira sajátunkénak érezzük, mint a Várat építő vallon, frank, toszkán mesterembert, szobrászt, bajor vaskovácsot, osztrák szentképfestőt, cseh muzsikust, szerb kereskedőt, a millenniumi nagy építkezések napszámosait, kubikosait, a Dunapart kiépítőit, hívják őket Jankónak vagy Jánosnak. És még köztünk élnek — annyi véres ütközet 40 után — a béke csatáinak hősei, a megalázott gerincű hidak kiegyenesítői, az Úttörővasút építésénél talicskázók, a Vigadó helyreállítói, a Váci utca fényét megsokszorozva viszszaadók. A kalapácsnak, a csákánynak a nyelén, a logarlécen még ott az előd kezének melege, és nem káprázat, hanem az összetartozás érzéséből fakadó legenda állítja fel a költőt a Múzeum lépcsőjére, valahányszor arra járunk. Mert a rétegek egymásra rakódnak, a mi csontjaink, verítékünk ötvözi őket eggyé, a jövő alapjává. A talpra állt, felnőtté vált város arca a mi arcunk, szeme is a miénk, büszkén hordozzuk végig a házakon, tornyokon, hidakon, melyeket mi építettünk, és ilyenkor olyan lesz a tekintetünk, mint az édesanyáé, aki gyermekét nézi a sorsunkat tovahömpölygető Duna partjának lépcsőjén.