Budapest, 1982. (20. évfolyam)
6. szám június - Zelk Zoltán elfeledett novellája
Zelk Zoltán elfelejtett írása Ebéd az intelligens konyhán (A Magyarország tudósítójától.) Honnan ered az „intelligens" elnevezés, nem lehet tudni, de az idejáró ebédelők a világért sem mondanák másképp. Minden kerületnek van népkonyhája, ahová csak állás nélküli diplomások, tisztviselők, színészek, írók kapnak ebédjegyet. A menü ugyanaz a „Sipőczkoszt", mint a többi népkonyhán, de bádogasztal helyett abrosz, csajka helyett tányér várja az ebédelőket. És evőeszközök. Kanál és villa. A legtöbb villának csak két vagy három ága var. Éppen olyan nehéz lehet velük enni, mint a kínaiak fapálcikáival. „Ebédidő fél tizenkettőtől—kettőig!" figyelmeztet két tábla is a falon, de fél tizenkettőkor, mikor beléptünk az ajtón, már nem volt üres szék a helyiségben. Úgy látszik, ha tíz órakor kezdődne az ebédelés, akkor is ugyanez lenne a helyzet. Mindössze egy nagyobb szobának felel meg az „intelligens konyha" helyisége, s harminc-negyven férőhely van az asztaloknál, míg az ebédelők száma négyszázon felül van. így, ha valaki megebédel, átadja helyét a következőnek — ha átadja, mert társaságok és törzsasztalok alakultak ki az intelligens konyhán, s csak pincéri'beavatkozásra oszlanak szét. Valóságos közelharc folyik itt egy székért, különösen csütörtökön és vasárnap, amikor hús is kerül az asztalra... Politika, divat, tánc Az egész társadalom keresztmetszetét láthatjuk itt. Az ebédelők javarészét városatyák juttatták a nagy kincshez, a barna ebédjegyhez, s ez meglátszik a törzsasztal elkülönülésén. Van itt keresztény és szocialista törzsasztal, sőt, nyilaskeresztes és legitimista asztaltársaság. Éppolyan politizálás folyik a párolgó ingyenleves fölött, mintha valamelyik politikai alakulat rendezne ebédet egy előkelő étteremben. Hallgatjuk a vitázó csoportokat, s egy „semleges" törzsvendég közli velünk, hogy a nyilaskeresztesek meg akartak verni a múltkoriban egy tanárt, mert legitimista. . . Akármilyen mélyre is taszította ezeket az embereket a nyomor, tovább akarják élni régi életüket. Aki politikus természet, az politizál, ósdi, tízéves kalapban ülő nők a divatról, táncról beszélgetnek, egykori színészek régi, vidéki sikereiket idézik vissza — kopottan, borostásan és fakón, de itt liheg egy kis „intellektuális" társadalom az ingyenkonyha asztalainál. Sokan teljes letargiába esnek közülük, de nagyrészük kapaszkodik az életbe, s kapaszkodik az iskolákkal megszerzett „intelligens" pozícióba. S még humorra is telik. A lencselevest valamenynyien iszapnak hívják, s ha valaki megszólal: — Pista bácsi, kapom már az iszapot ? — a pincér tudja, hogy levesről van szó. Néha ugyan Lajos és Károly bácsinak is szólítják az öreg pincért, ő azt is megérti. Hogy mi az igazi neve, nem sikerült megtudnunk. Lehet, hogy titkolja. Szégyelli talán, hogy ő, az egykori főúr, idáig jutott. Ezért aztán sorstársainak érzi az „idáig jutott" tanár és főkönyvelő urakat. Mint mindenütt, az „intelligens" konyhán is vannak nevezetességek. Ilyen a „vitéz úr", egy öreg bácsi, akinek egész mellét ellepik a harctéri kitüntetések. Hány háborús hőstett emléke ez a sok kitüntetés ? De még most is képes hőstettre az öreg. A hatvanéves bácsi egyik nap Kispestről gyalogolt ide ebédelni. Hőstettének oka: nem volt pénze villamosra. A másik nevezetesség a „földbirtokos úr". Szintén hatvan év körüli bácsi, neki van az ebédelők közt a legnagyobb tekintélye. Finoman nyírott kis szakállával s úri külsejével akármelyik dunaparti étterem vendége lehetne. S az is volt. A Nyírségben volt hatalmas földbirtoka, de a tőzsdén mindenét eljátszotta. De éppolyan kedélyes, mintha most is nyírségi kastélyában lakna. Az intelligens konyha kedvence még a „kis kövér". Harmadik gimnazista, de nem fog rajta az ingyenkoszt, egyre kövérebb lesz. Igaz, hogy a pincér titokban két adagot ad neki... A költő fiai S itt láttunk a csorba tányér fölé hajolva két bácsit, a kilencvenes évek legnépszerűbb költőjének fiait... Apjuk verseit egy egész ország olvasta s szavalta egykor, s a népszerű költő koravén fiai talán csak egyszer esznek napjában — levest és főzeléket. Mellettük esőköpenyben és monoklival ül egy ember, szürcsöli a levest, s a lovakról beszél. Egykor ulánus főhadnagy volt, de kizárták a hadseregből, s nyugdíját is elvesztette. Most ide jár a költő fiaival együtt... S a többiek is valamennyien három- és négyszobás lakások egykori tulajdonosai. Van, akit a biztos polgári életből, s van, akit a lokálok asztalai mellől sodort ide az élet. Leves és főzelék. Olykor hús is. Ez az ebéd. De mi a reggeli, s van-e vacsora? S hol laknak, milyen ágyban álmodoznak régi életükről ezek a férfiak, asszonyok? S mi lesz velük, ha a nyár beálltával még az ebédjegyet is megvonják nagyrészüktől, ha még az „intelligens konyha" levese is elérhetetlen álommá válik? Z. Z. MAGYARORSZÁG, 1934. április 8. 22 A „vitéz úr" és a nyírségi birtokos
