Budapest, 1980. (18. évfolyam)

6. szám június - Szobotka Tibor: Fürtös emlékek (regényrészlet)

SZOBOTKA TIBOR Furtos emlékek (Regényrészlet) Egy-két évvel az ostrom után valahol Budán él Frida, a találkahely-tulajdonosnő. Előkelőbb látogatói közül az egyik beajánlja hozzá albérlőnek Schulz Ernőt, ezt a lagymatag, voltaképpen semmihez nem értő fiatalembert, aki most éppen ajánlójának segédkezik valami homályos ügyletben. Egy tavaszi estén Frida és Ernő egyedül maradnak. * — Ó, ti mai fiatalok — mondta Frida. — Hát mit tudtok ti a szerelemről, az életről? Ketten ültek egyedül Ernővel a sötétedő szobában. A lámpa fénye Frida arcába vetődött, Ernőt sötétben hagyta. Kint a tépett vadgesztenyéken friss zöld levelek bontakoztak, az ablak nyitva hagyott keskeny résén tavasz áramlott be és annak a télnek az emléke, amikor az ablaktáblákat papírcsíkokkal ragasztották be, hogy a légnyomás ellen védje őket. Szétgurult kövek mellett fűcsomók nőttek és a gyermeklánc sárga virágai; a szemközti bedűlt kerítésen spirea világított. Frida észre sem vette, hogy tegezi Ernőt, szeme egy fehér vázára tapadt, mely mint egy második lámpa világított a sötétben. — Most azt hiszed, disznóságokat fogok mesélni, hiszen kuplerosné vagyok. De nincsenek disznóságok, s ha vannak, nem akarok emlékezni rájuk. Az én szerelmeim mind szépek voltak, hiszen itt éltem Pesten, ahol jó volt élni. Jártál te valaha búcsún ? Ernő feleletét meg se várta, mintha magát kérdezte volna, Frida úgy válaszolt. — Októberben volt a terézvárosi búcsú, s novemberben az erzsébetvárosi. A terézvárosit ott tartották a Király utca és a Nagymező utca környékén, a plébániatemplom körül Az erzsébetvárosit a Szegényház téren, ugyancsak a templom körül. Ősz volt, novemberben már néha fagy is, de azért micsoda sokaság lepte el a teret, az utcákat. Karbidlámpák világítottak, jellegzetes szaguk volt, s cintányérok pufogása, verkliszó hangzott mindenfelé. Köd ülte meg a mutatványosbódékat, az ég süket volt és szürke. Mi mindent lehetett ott kapni? Similabdákat, amik gumiszalagon lógtak, s csak a rugalmasság határáig repültek, aztán visszaszálltak a gazdáik kezébe. Farba is lehetett dobni velük a lányokat, meg is tették sokan. De főzőkanalakat is árultak, lángoló betűkkel: „Szeretlek", vagy még szebben: „Imádom önt!" A fakanalakkal is ráhúztak a lányok fenekére, egyáltalán sokféle módon lehetett itt ismerkedni. Azt hiszed, csak cselédek és bakák voltak a búcsún ? Nem, barátom, a cselédeket nemigen engedték sétálni este, a katonák is ott gornyadoztak a laktanyákban, valószínűleg nem is tudták, hogy búcsú van, vagy hogy Pesten milyen a búcsú. A kisgyerekek trombitát fújtak, amiknek egyetlen recsegő hangjuk volt, de a trombiták száján színes papírszalagok lebegtek, te, az egésznek olyan szaga volt, mint a sült gesztenyének és a sült almának. Sült gesztenyét a kendőbe bugyolált nénikék árultak a sarkon, sült almát, sült krumplit otthon készítettünk a vaskályhán, aminek kiszedhető karikái voltak a tűz felett, s ami világított, melengetett egyszerre. Tudod te azt, hogy hogyan gyújtották meg a gázt? Én még emlékszem. Valaki székre állt, gyufát sercentett, csavart egyet, és akkor nagy durrogással meggyulladt a gáz; szép, egészséges fénye volt. De nem erről akartam beszélni, a szerelemről. Arról, hogy nemcsak bakák és cselédek voltak a búcsún, hanem iparosok is, meg urak, tisztviselők, tanítók, aztán szabadnapos kalauzok, tűzoltók. Rendőrök voltak-e? Nem, egyre sem emlékszem. Az árusok szakadatlanul kiabáltak, a céllövöldében durrogtak a puskák, a ringlispíl mögött kékre festett kastélyt, hattyús tavat ábrázoló gépből dűlt a zeneszó, de volt hattyú magán a ringlispílen is, hattyú meg ló, amin előrehátra lehetett hintázni, meg valami olyan kerek alkalmatosság, amiben többen ültek, s az is forgatható volt, a körforgáson belül külön forgott, aztán lehetett célba dobni, s aki nyert, kis szürke mpjT-.ot kapott, madzagon lógott, himbálózott. Volt szerkezet, amely celluloid labdákat hányt, s annak, aki ügyesen tartotta merőkanálszerű kis edénykéjét és hármat elkapott, nápolyi rudat ajándékoztak. O, rengeteg látnivaló volt a búcsún, és rengeteg holmit lehetett onnan hazavinni, az ember csak kirakta és álmélkodott rajta, mint a vetőkártya főhadnagyán. A vetőkártya főhadnagyának kék egyenruhája volt, vállán keresztben szalag, és széles piros lampasz a nadrágján, akár a tábornoknak, de jót jelentett, vőlegényt, közeli esküvőt a lányoknak. Ennivaló is volt bőven a búcsúkon, szalmacukor, pattogatott kukorica, sülttök és persze tökmag, aztán szelet krémcsokoládé és olcsó drazsé, abban is krém volt, de aki az amerikai mogyorót szerette, vehette és ropogtathatta azt is, elhányva a burkát, hiszen a sokféle szemétnek, amin az ember tapodott, ez a mogyoróhéj természetes járuléka volt. A szopókás cigarettában nikotinelszívó vatta rejtőzött, használat után sárgásán; és néha olyan embert is lehetett látni, aki gamásnit viselt, oldalt gombolt, talpallós gamásnit. Igen, prémgalléros urak is megjelentek a búcsún, de ezek nem ütögették fenéken a lányokat, nem is kellettek nekik az olyanok, akiknek a fenekére lehetett verni. Én olyan voltam, tudod, az én fenekemre ráhúzhattak, a kabáton át csak gyengén éreztem, de azért megfordultam, hogy megtudjam, kiféle-miféle az, aki szemtelenkedik. „Hová siet, Mancika ?" — kérdezték a férfiak, mert akkoriban minden második lányt Mancinak hívtak. „Mozijegyem van" — mondtam, ha nem akartam ismerkedni, és többet rá se hederítettem az illetőre. Hiszen ott volt a búcsú, a zaj, a káprázat, a fény, a tolongás, az a sok drága szemét. Kettesben csak azért volt kívánatosabb, mert akkor az ember biztosan kapott ajándékot, amely jobban esett, mint amit maga vett. Bizony, fiam, még mézeskalács szívet is lehetett kapni, tükörrel, de áz már szívszerelem volt; ha nem volt szívszerelem, akkor csak egyszerű, ehető mézeskalácsot vásárolt a kísérő. A mézeskalácson fehér márványos ábrák voltak, aki beleharapott, úgy érezte, kemény burkot tör fel, mert bizony a búcsúk mézeskalácsa ritkán volt friss. De ha azt mondtam: „Nem sietek, éppen magára vártam" — már jött is mellém a fiatalember, bemutatkozott, én is bemutatkoztam, mindkét nevemen, mert akkor még az volt szokás! Onnan kezdve már nem szólított Mancikának, csak Fridának, s amikor kiértünk a búcsúból, egyszerre elkapott a sötétség, $ a pufogás távoli zaja meg a céllövölde úgy hangzott, mintha kitön volna már a háború, amely majd csak négy év múlva tört ki, s ó, de sokan nem jöttek el sem az asztrahán gallérosok, sem az überciheresek közül a háború utáni búcsúkra, ahová egyébként már én se jártam. Aztán csókolóztunk a kapu alatt, egy sötét szögletbe behúzódva, csak csókolóztunk és nyálaztuk egymást, hiszen kabát volt rajtunk és annyi gönc, hogy a testünket nem is éreztük — meg hát csakugyan nem éreztük, nem volt elég, hogy olyan szépen átölelve tartottuk egymást, s nekem a fiú kebelén nyugodott a fejem, az a kedves fiú meg kissé hátratolta a kalapját, s azt hitte, király a sötét kapualjban. Vagy olyan, mint a fényes tetejű levelezőlapok hőse, amin két szerető szív — bodros fejek — borul össze, és felettük hófehér galamb kering. De nyolcra otthon kellett lennem, a fiú azt mondta, húzzam le a kesztyűmet, aztán sorba csókolta minden ujjam hegyét... te, figyelsz te? — Figyelek — mondta Ernő fáradtan és gondterhelten is. Lopva pillantott csak Fridára, akinek tekintete egy ideig megpihent rajta, de úgy, mint aki nem látja. Furcsa volt az asszony ebben az éles fényben — kint már szinte teljesen sötét volt —, áradó szavai egy olyan életről számoltak be, amelyben neki semmi része sem volt, pedig úgy érezte, az élet vele kezdődött, minden élmény hamis, amelyet maga nem élt át. Valamiképpen el sem hitte, hogy Fridának emlékei vannak, vagy lehetnek, annyira okos, józan, a mában élő asszony volt; ami nem ma, az tegnap történt vele, vagy holnap fog. S valahol untatták is ezek az emlékek, könyvben is untatták volna, hát még ilyen kuszán, mint a gyenge szálra fűzött gyöngyök, amiknek szálja elszakad, és a gyöngyök szanaszét gurulnak. Éhes is, Frida ma elfeledte megkínálni vacsorával. Aztán az jutott eszébe, akinek ennyi emléke van, az öreg, aztán az, ha mindenki lefeküdt már, bemegy Lilihez és elbeszélgetnek. Annyival könynyebb volt most, hogy Lili mindent tudott. Pedig nem vigasztalta, csak csókolta, nem olyan vadul, mint akkor egyszer; tudja az ördög, miért tette. Ágyban se fogadta soha többé. — Hát azt tudod-e, milyen volt a régi Dunapart? Valami fogalmad lehet róla, ha kisfiú korodban jártál arra, de az igazit csak én ismertem. Oda én is később kerültem. Nem tagadpm, akkor már kitartottja voltam egy gazdag embernek. Szégyen ez? Az az ember még nem is volt olyan öreg, és én szerettem. Lakást vett neWem az Új-Lipótvárosban, a Szent István parkban1

, ez akkoriban épült ki és igen divatos volt. írók, művészek és kokottok laktak itt, de hát ezek hárman mindig összekeverednek, talán mert az író is ki-23