Budapest, 1980. (18. évfolyam)

6. szám június - Szobotka Tibor: Fürtös emlékek (regényrészlet)

tartottja a társadalomnak, és igazán jól csak a kitaszítottak között érzi magát. Tapasztalatból beszélek, ismertem egyet. Azt nem tudom megítélni, milyen író volt, de azt igen, hogy mindenkiről rosszat mondott. Hz szórakoztató volt, pedig az író nem gonoszságból mondott rosszat a többiről, hanem meggyőződésből. Csakugyan hitte, egyedül az jó, amit ö ír. Ő volt az egész magyar irodalom, annak múltja, jelene és jövője. Vajon mi lett belőle ? De nem erről akarok beszélni, hanem a Duna-partról, a korzóról. Frida szünetet tartott, a keze fejével megtörölte a száját. — Azokat a bizonyos sárga székeket, amelyeket Buchwald-székeknek neveztek, még láttad. A székek sorjában voltak felállítva a korzó mentén, s aki beléjük ült, öreg, szemüveges nénikének egy csekély összeget fizetett, de azért aztán nézőjévé válhatott annak a nagyszerű felvonulásnak, amit a korzó jelentett. Mert mi is történt itt ? Az emberek végigmentek azon a keskeny útszakaszon, ami a Petőfi tér és a Ritz-szálló között terült el, végigmentek egyszer, kétszer, talán húszszor is. Hogy mit akartak ? Azt, hogy lássák őket. Szép ruhát öltöttek, és mutogatták magukat. Ez a korzózó tömeg nem az emberek legjavából került ki, de hát a magamutogatók sohasem az emberek legjavát képviselik. Ök csak elegánsak voltak, vagy elegánsnak hitték magukat, s a katonatisztek, miniszteri főtisztviselők, földbirtokosok közé megint csak elkeveredtek a házmesterlányok, kezdő színésznők, kereskedősegédek, akiket akkor éppúgy lenéztek, mint az ügynököket. Munkás vagy katona nem járt a korzóra, nem hiszem, hogy ezt a törvény tiltotta, csak éppen nem érezte jól magát ott, ahol minden a ruha volt. A piaristák intézetének paptanárjai sem a korzón végezték esti sétájukat, azok átmentek a szemközti budai korzóra, mely jóval konzervatívabb volt" .gesztenyefasorával, Kikaker Boldizsár kioszkjával és a korzó végén a bizonytalan sorsú és rendeltetésű Fiume-szállóval. A Hangli előtt a székek több sorban álltak; akik olvasni akartak — mert ilyenek is akadtak a korzó látogatói között— elbújtak valamelyik hátsó sorba, és kiteregették újságjukat, fellapozták könyvüket. A Buchwald-nénikék rajtuk is könyörtelenül behajtották a sarcot. De a pesti korzó végső rendeltetése mégsem az olvasás volt, hanem a nagyúri udvarlás, s talán leginkább annak az érzésnek hatalmas ereje, hogy valaki, aki fel sem iilt az Orient-expresszre, szélesre tárt kapukon át egyszerre belépett a világba, a parfümök, bundák, csókok és kalandok mámorító világába. Hz, persze, majdnem mind hazugság volt, de hát ki kereste a Duna-parton az igazságot ? Aki arra volt kíváncsi, elnézte a Ligetben a Fuit-sírkövet, elég kevesen tudták a helyét. A Duna-korzó látogatói illúziókat akartak, akár sétáltak, akár a Buchwald-széken ültek, akár a Monico vagy a Negresco teraszán. Mert így hívták a divatos kávéházakat. Isten ments, hogy magyar nevük lett volna, a Bristol, a Ritz és a Hungária mellett csak az egy Vadászkürtnek volt a szállodák közül magyar neve, de azt hiszem, azt is németből fordították. Mindegy, a teraszokon ott lehetett ülni, néhány széket és asztalt már kora tavasszal kiraktak, és ha szép volt a vénaszszonyok nyara, sütkérezni lehetett még november első napjaiban is, Mindenszentek táján. Zene csak este volt ezekben a kávéházakban, nem a teraszon, hanem a belső helyiségben. Zongorista játszott és dizőz énekelt, többnyire nemcsak magyarul, hanem angolul, franciául, németül is. Mert csak így árasztotta a hely a nagyvilág hangulatát, olcsón, egy fekete mellett. De Magyari Imre nyáron kint játszott a teraszon a vacsorázó közönségnek, egész kis tömeg gyűlt mindig össze, hogy hallgassa. Ez a tömeg váratlanul és sajátságosan kopott ruhát viselt. Hogy került oda, a hegedűszó varázsára, nem tudni. Magyari kis gömbölyű emberke volt, gömbölyű arccal és gömbölyű hassal, álla alá szorított hegedűjéből gyönyörűen áradtak a melódiák, a kintiek csak nézték. hogy lehet ebben a gyönyörűségáradatban vacsorázni, kést-villát használni és rágni, mikor a Magyari játéka olyan megindító. A Hangli-kioszkban nem volt semmiféle zene, ott csak ültek és uzsonnáztak az emberek, többnyire idősebb nők, asztaltársaságukkal, húzták az időt, hogy ne kelljen még a sírba feküdniük. Mennyi mindent összehordtak ott azok, akiknek soha semmi dolguk sem volt, hátuk mögött a Vigadóval, amelyben Emil Sauer és Ignaz Friedmann meg Thibaud hangversenyeztek — Béla oda is elvitt —, s ahol a nagybálok voltak, amikre már nem jutott mindenkinek belépő, aki a korzón kóválygott, nekem sem. De a legszebb az alkonyat volt, nem azért, mert a királyi palota mögött lement a nap — most is ott megy le —, hanem mert megjött a bécsi hajó. Ez valóban üzenet volt a nagyvilágból, s amint a hófehér hajók — a Szt. István, a Deák Ferenc — leúsztak az Eötvös téri kikötő felé, látszottak kivilágított ablakaik, a széles éttermeik, amik mögött paprikás csirkét ettek, badacsonyi bort ittak a gazdag utasok. Mahagóni faburkolata volt a hajószalonnak, piros szőnyegek fedték az első osztályú kabinokat, és mindenki mindig első osztályú kabint álmodott magának ebben a mi kis világunkban, ahol nem volt tenger, sem tengerjáró hajoóriás, s csak a bécsi hajóban lehetett gyönyörködni, amint alkonyattájt révbe ér. Biztos, hogy a hajón idegenek is érkeznek, akik majd elfoglalják a Ritz és a többi Duna-parti nagyszálloda elegáns szobáit, ahol bóbitás szobalányok és merev, gyermekségüket elvesztett boyok várják őket. Pesten mindig szenzáció volt egyegy nevezetes idegen, a walesi herceg vagy a kapurtalai maharadzsa, a népszerű lapok hosszú cikkekben számoltak be róla, mit ittak, mit ettek ezek a jeles vendégek, s ha néha végigmentek a korzón — mindig csak egyszer —, idősebbek is megfordultak utánuk. Mert egy írónk egyszer azt mondta, vidéki ország vagyunk mi, és valóban vidéki ország is voltunk; csak kisvárosban várja így a nép az érkező vonatot, mint Pest a bécsi hajót, és csak kisvárosban élnek az emberek olyan örök csalódottságban, mint ahogyan itt Pesten éltek. — Arra vagy kíváncsi — kérdezte Frida a hallgató Ernőtől —, hogy mi játszódott le köztem és Béla között abban a Szt. István parki szobában ? Megnyugtatlak, semmi különös. Béla vidéken bérelt birtokot, legfeljebb kétszer egy héten járt fel Pestre. Ha megérkezett, megfürdött, kölnivízszagú maradt utána a fürdőszoba. De ne félj, nem én mostam le tetőtől talpig. Béla tiszta volt és jó illatú, amikor elmentünk vacsorázni, néha a korzóra, néha máshová. Óbudára vagy egy kis vízivárosi vendéglőbe. Ezekben a kis kocsmákban többnyire a tulajdonos felesége főzött, s többnyire nagyon jól, Béla szerette a gyomrát. Én is. Élveztem a vacsorákat, a gyors és előzékeny kiszolgálást, mert Béla gazdagon adott borravalót, és dicsérte a szakácsnőt, ha ízlett az étel. Vacsora közben vagy után többnyire a tulajdonos is odajött, hogy köszönjön Bélának, ennyire megbecsülték. Aztán taxin hazamentünk, levetkőztünk, és nem történt semmi őrültség, úgy szeretkeztünk, mint férj és feleség, egy bizonyos együtt eltöltött idő után. Bélának ennyi elég volt, nekem is. — S ha vacsorázóhelyekröl beszélek, szólnom kell a Margitszigetről is. Többnyire gyalog érkeztünk — hiszen közel laktam — és amikor elkanyarodtunk arra a kis hídágra, amely elvezet a szigethez, mindig elandalodtam: a homokpart ott olyan volt, mint egy igazi elhagyott szigeté, ahol a kalózok kincset rejtettek el, ahol hajótörött várja a megmenekülését. Leérve a hídról, egy fedett sétány fogadott, ez meg tátrai fürdőhelyekre emlékeztetett, holott sohasem jártam a Tátrában, csak ilyennek képzeltem. Aztán nekivágtunk a sziget hamvas útjainak, amik a rózsakert fele vezettek. Te, milyen illatáradat volt ebben a rózsakertben ! A kert közepén kis vendéglő rejtőzött, csak a beavatottak ismerték, s talán azok az írók, akik még lóvasúton jártak a régi, sárga szállóba, s akikkel oly ritkán lehetett találkozni, mint amilyen gyakran azzal a Batthyány Tivadar gróffal, akit hosszú szakálláról minden gyerek megismert. A Víztorony alján tejcsarnok volt, ezt a kispénzű emberek keresték fel, akik meg tudták ugyan fizetni a margitszigeti beléptidíjat, de a vendéglők borsos árait már nem. Paprikával meghintett tojásrántottát lehetett itt fogyasztani, tejfeles túrót, aludttejet, a yoghurtot kis üvegekben szolgálták fel, az ember abból kanalazta. Ha jól emlékszem, palacsintát is sütöttek itt megrendelésre, de tükörvagy lágy tojást is kaphatott, akinek erre volt gusztusa. Olcsó volt ez a hely, valami még ide is jutott az illatokból, s akinek kedve támadt, a romok között csókolózhatott azután, de szerelemre a Margitsziget rejtett útjainak padjai is sok alkalmat kínáltak. Az arra haladó hajók tudták is ezt, fénysugaraik pászmáját rá-ráirányították egy sötéten rejtőző részre, s szinte mindig ijedt pár rebbent szét a hunyorgató fényben — de hát ezt te is tudod, ez ma sincs másként. A fényszórók, nem tudom, hogy megvannak-e még, de a csókolózó párok biztosan. — Nem vagy fáradt? Ugyan mitől lennél az, hiszen én beszéltem folyton. Nem is tudom, mi jutott eszembe. Pedig még annyi mindenről tudnék mesélni. Az Andrássy útról, a Rákóczi útról, amely persze ma is megvan, csak éppen megváltozott, belerohan a Keletibe, azzal vége. Az Andrássy utat minden tavaszon javították, igaz, a körutakat is. Ilyenkor munkások kalapácsokkal illesztették helyre a köveket, s a kopácsolásuk zaja úgy hatolt be a tavasz illatával együtt a nyitott ablakokon, mint a jácint vagy az orgona szaga. A/ iskolákban nyugtalanok lettek tőlük a gyerekek, és végül is az ablakokat be kellett tenni. Az Andrássy úton aszfaltszag volt meg valami különös olajszag is, leginkább kocsikázni volt rajta érdemes, puhán dobbant a lovak patája, puhán rugózott a kocsik ülése is. A négy járda közül volt egy olyan, ami csak lovasoknak volt fenntartva, de nem emlékszem, hogy valaha láttam volna az Andrássy úton lovast. A lovaglás nyilván az én időm előtt járta. Kocsit azonban láttam még sokat elsuhanni, hiszen a Kolegerszky is létezett gyerekkoromban, meg a Vampetics és a Weingruber, ahol Fricsay Richárd vezényletével katonazenekar játszott délutánonként, olyan című dolgokat, hogy ,,A szűz imája" vagy „A rezervista álma". Ezt akkoriban még komolyan vették. Ha a hornista elbújt, hogy valahonnan egy melódiát visszhangozzon, amikor az „Erdei echo" című szerzeményt játszották, a közönség áhítattal figyelt, és megtapsolta a visszatérő hornistát. Weingrubernél a fagylaltot recézett háromszög alakban szolgálták fel, olyan kis lapátszerű kanalakkal, amelyek ma már csak kevés helyen találhatók. A/ Imbiszben mindig volt bélszínszelet, borjúsült és sertéskaraj, de nyelv és szalámi is, kitűnő prágai sonkával. A kaszinótojás a hely specialitása volt. a hideg csirkecomb dalolt. Ernő nagyot nyelt. Végre volt valami, ami megragadta a ügyeimét. — Befejeztem. Beszélhetnék még arról, milyen volt a Zserbó, a Lukács, télen a Vígszínház és nyáron a Budai Színkör, de minek ? Mindig volt annyi Bélám, amennyiből kitellett a finom, úri élet, aminek az ára az a szerelem volt, amire amúgy is sóvárogtam, amire minden nő sóvárog. Nem szégyenlem az életemet, talán csak a mostanit, ezt az öregkorit, de azt se nagyon. Megéheztél ? Ernő bólintott, csoda, hogy a most már teljes sötétségben, amely csak Fridát világította meg, az asszony észrevette. Nehézkesen felkelt, kissé öregebbnek hatott most, mint egyébkor, sürgőforgó elfoglaltságában. Jónak is látszott és ajándékozónak, amint Ernő elé tett egy tányéron némi felvágottat és szalonnát. Aztán még mielőtt a hú enni kezdett — két kezébe fogta Ernő fejét, és lassan közelítve hozzá; szájon csókolta — Úgy — mondta a csók után. — Hz volt a jutalmad és a büntetésed, amiért meghallgattál. Egyél 24