Budapest, 1972. (10. évfolyam)

7. szám július - Heim Ernő: Derűs történetek II.

Heim Ernő Derűs történetek II. Mindenki kedvére? Csaknem egy negyedszázadon át vezette a háború előtt a főváros Városrendezési Osztályát Messik Géza. Kiváló szakember volt; csak a munkájának és a családjának élt. A sokszorosan megérdemelt érvényesülés csupán azért nem jutott osztályrészéül, mert a pártok egyike sem tekintette a maga emberének. Szakmai meggyőződését sem politikai, sem személyi szempontokkal nem lehetett befolyásolni. Midőn a harmincas évek elején kisebb családi örökséghez jutott, a Rózsadombon egy, a főútvonalról leágazó, még ki nem épített mellékutca mentén telket vásárolt, és megvalósította régi álmát: családi házat épített. Egy nap — alighogy új lakásába beköltözött — az autóbuszon megütötte a fülét két, ugyancsak úticéljához érkezett férfi beszélgetése. — Na, most végre ezt a mi Utunkat is ki fogják építeni — mondta az egyik. — Miért gondolod? — kérdezte a másik. — Hát nem tudod? Itt épített magának házat egy városházi korifeus — volt a válasz. Messiknek másnap a hivatalában természetesen első dolga az volt, hogy áttelefonáljon az útügyi osztály egyik vezetőjéhez, kitől csupán annyit kért: az ő utcájának kiépítését minél távolabbi programba vegyék fel. Ezt a nem csupán munkahelyén, de otthonában is rendkívül csendes és szerény embert azonban néhány hét múlva újabb dilemma elé állította az autóbusz közvéleménye. Ezúttal a felesége volt egy beszélgetés akaratlan fültanúja, ami — a férje tekintélyére mindenkor kényes asszonyt — rendkívül felbosszantotta. — Képzeld — fogadta hazatérő férjét magából kikelve —, a buszon két nő ismeretlenül téged szapult. A legenyhébb megállapításuk az volt, hogy nagy nulla lehet ez a Messik (így, néven nevezve!), ha még azt sem tudja a várossal elintézni, hogy a saját utcáját kiépíttesse. Mit lehetett ezek után tenni? Hiszen Messik a protekciót még családi békéjének feláldozása árán sem volt hajlandó igénybe venni. Feleségét viszont valamiképpen mégiscsak meg kellett nyugtatnia. Magához kéretett tehát egy útépítő vállalkozót és megállapodott vele, hogy a főútvonaltól a kert bejárati kapujáig, mintegy 70 méter hosszúságban — természetesen saját költségén — kiépítteti a szegéllyel és burkolattal ellátott gyalogjárót. Az út elkészült. Ám Messik Géza hamarosan újra értesülhetett a környék róla kialakult véleményéről. — Gátlástalan panamista az öreg — mondta valaki a buszon. — Nem elég, hogy utat építtetett a várossal, de még annak a látszata sem zavarja, hogy az kizárólag az ő számára készült. Messik végül is feladta a harcot; be kellett látnia, hogy a látszat ellen hiábavaló a küzdelem. Csak ily módon sikerült őt lebeszélnünk arról, hogy az utat saját költségén teljes hosszában és teljes szélességében kiépíttesse. „Fusi-munka" A háború utáni első esztendők nyomasztó lakáshiánya idején a hatóságok meglehetősen nagyvonalúan kezelték az építkezések engedélyezését. Örültek, ha valaki egyáltalában épített valamit. A tervek és a kivitelezés ellenőrzése tehát valójában csak jelképes volt. Sőt, nem egy kisebb lakóház engedély és bejelentés nélkül épült. Akkoriban alakult tervező intézetünk egyik fiatal, nem műszaki képzettségű dolgozója elszólta magát, és így megtudtuk: a budai hegyvidéken már épül is engedély nélkül, „fusi munkában" a maga kétszobás, alápincézett családi háza. Ettől kezdve reggelenként, köszönés helyett, kérdéssel fogadtam: „Jóska, hogy halad az építkezés?" Érdeklődésem azonban nem volt formális; valóban kíváncsiságból eredt. Barátunk ugyanis — midőn titka kitudódott — azt is elmondta, hogy a ház nem csupán engedély nélkül, hanem tulajdonképpen terv híján is épül. Az övével szomszédos telken tudniillik egy „mérnök" építkezik, ő tehát megnézte annak a rajzait, és miután azok neki is megfeleltek, a maga telkén — mindenkor 24 órás elmaradással — naponta elvégezte ugyanazt a munkát, amit a mérnöknél az előző napon látott. így ment ez vagy egy hónapig. Már elkészült a pince. Födém is volt rajta. Húzták a körítő falakat. Egy hétfői napon azonban barátunk nagyon komor képpel jelent meg a munkahelyén. Pedig máskor éppen hétfőnként számolt be leglelkesebben a szombat—vasárnapi eredményekről. Hosszas faggatásra végül kibökte, hogy a munka „leállt". A „mérnök úr" háza ugyanis szombat éjjel beomlott. Az övé még állt. Csak éppen folytatni nem merte, de nem ís igen tudta volna. Hogy munkatársunk és családja ősszel mégis beköltözhetett a házba, az rajtunk múlott. Ő maga ekkor már csak azt bánta, hogy korábban is felajánlott közreműködésünket nem vette hamarább igénybe. Elmélet és gyakorlat Az egykori Magyar Mérnök és Építész Egylet hétfő délutáni ülései néha rendkívül viharosak voltak. Hol a maradi beérkezettek hatalmasságainak kellett állniok az ifjú apostolok koncentrált támadásait, hol a hivatalos városházi szemlélet képviselői hallgatták szemlesütve a bírálatot, amiért megalkuvók, kompromiszszumra hajlanak, és a magánérdekkel szemben nem lépnek fel kellő eréllyel. Egy alkalommal pénzes polgári kapcsolatai révén igen jól menő irodával rendelkező kollégánk is eldörögte a maga vádbeszédét. Kétségtelenül sok igazság volt abban, amit mondott. Hiszen a lelkiismeretlen teleküzérkedés és a sokféle spekulációs építkezés — mindez csak a hatóság tehetetlensége folytán burjánozhatott el — aligha vált a város javára. A szigorú bírálatot tehát tudomásul kellett venni. Hétfőre azonban kedd következett; szónokló kollégánk másnap ügyfélként jelentkezett. Elénk tárta engedélyezésre egy beépítési tervét, amely akár a telekuzsora mintapéldájául szolgálhatott volna. Nehéz volt e terv láttán saját szavait nem idéznünk. De barátunknak szeme sem rebbent. Nem pirult el. Nem jött zavarba. Válasza csupán ennyi volt:,, Édes öregem, az tegnap az elmélet volt, ez ped ig a gyakorlat. Az az érdekeltség, amelynek ezt a tervet készítettem, csak ilyen feltételek mellett hajlandó építeni. Ne akard hát ezt a munkát megakadályozni. Különben megnyugtathatlak. Ha akarnád is, akkor sem tudnád. Sem te, sem más." Neki lett igaza. Hivatásszeretet Az Engels téri autóbusz-pályaudvar építésekor az Alpári Gyula utca és József Attila utca sarkán álló nyilvános illemhelyet e! kellett távolítani. Ehhez azonban tudnunk kellett, hogy ez a nélkülözhetetlen létesítmény mekkora forgalmat bonyolít le. Felkerestem tehát az ott felügyelő nénikét, és megkézdeztem, hogy a nap melyik szakában körülbelül hányan látogatják. Az öregasszony szinte statisztikai pontossággal adta meg a szükséges felvilágosításokat. Az adatok ismeretében létesült azután a tér átellenes sarkán a gyermek-illemhely. Kiderült az is, hogy a Bajcsy-Zsilinszky út menti házsor bontása után, az üzletek megszűnésével a házikó forgalma a minimálisra csökken. A sétatér felnőtt közönsége részére elegendőnek látszott az autóbusz-állomás váróhelyiségében létesített illemhely. A tájékoztatást megköszönve, már távozni készültem, mikor a nénike nagy csodálkozásomra, kissé zavartan megkért, hogy nézzem meg munkahelyét belülről is. Hiába szabadkoztam, ő egyre szívesebben invitált. Nem térhettem ki hát a kérése elől, és követtem a belső helyiségekbe. Ragyogott ott minden. A rézszerelvények, a padló. A falakon kedves kis képek. A papírtartókon selyempapírból kicsipkézett, mintás terítőcskék. — Ugye szép? — mondta a nénike. Meghatódva hallgattam. Kérdésemre, hogy miért fordít ekkora gondot a helyiség csinosítására, szerényen csak ennyit felelt: — Én egész napomat itt töltöm. így mégiscsak szebb. Talán maga sem tudta, milyen embert boldogító, mély igazság volt ebben a válaszban. Mert nincs az a munka, amelyet széppé ne tenne, ha kedvvel, hivatásszerűen végezzük. Hogyan kell fogalmazni? A harmincas évek legelején történt. Alig kéthetes városházi működésem betetőzéseként elkészült első önálló „városépítési szakvéleményem". Egy építési engedély kikötéseit kellett írásba foglalnom. Rendkívül meg voltam elégedve munkámmal; büszkén tettem le a másfél oldalas írásművet főnököm elé. Kétszer is elolvasta. Aztán leültetett. Vártam a dicséretet. Ám gondterhelten tekintett rám, s ez nem sok jóval biztatott. Mintha maga sem tudta volna, hogyan kezdje mondanivalóját. Végre megszólalt: — Kolléga úr! .. . ez így nem lesz jó. Magának még nagyon sokat kell tanulnia .. . Túlságosan világosan fogalmaz . . . Amit leírt, azt nemcsak maga és én értjük, hanem világos az ügyfél számára is . .. Mi lenne, ha mi minden esetben így kiszolgáltatnánk magunkat az építtetőnek? Hosszú, atyai hangú oktatás következett ezután. Arról, hogy mit, miért és hogyan kell megírnunk, miképpen kell gondolatainkat úgy rögzíteni, hogy azt később így is és úgy is értelmezhessék. Nem vágtam a szavába, nem tettem kísérletet vitára, sőt, végül már nem is nagyon figyeltem rá. De az elhatározás, amelynek megvalósításához a végső ösztönzést hamarosan ugyancsak tőle kaptam, akkor, ott született meg bennem. Mindössze egy hónapnak kellett eltelnie, hogy az ügyosztály vezetőjétől oly más beosztást kérjek, ahol nem az íróasztal mellett, hanem a rajztábla előtt végezhetem a munkámat. Az eltelt egy hónap alatt csupán egyetlen igyekezetem volt: minél kevesebbet megtanulni abból, amire oktattak. 33