Budapest, 1971. (9. évfolyam)

12. szám december - Fodor József: Hogyan lettem budapesti?

vendéglőben egy román tiszttel ismerkedtem meg, aki azt a parancsot kapta, hogy a hadosztály „meglógott", s így a lefogottakból hiányzó tagjait, akik közé én is tartoztam — és akik velem együtt alkották a létszámot a hadtörténeti őrségben — szedje össze. A jóakaratú és valóban bajtársias figyelmeztetésre a legelső tehervonattal nekiindultunk az országnak. Füzesabonyban, mint a vasutasok informáltak, egy bajtársi csoportra találtunk, élükön Szüágyi Béla székely századossal, költő és nótaszerzővel. Egy időre, okosabb híján, közéjük álltam, a Honvédelmi Minisztérium útján némi zsoldot is kaptunk. Szolgálati ténykedésünk abból állott (15 tiszt és 10 főnyi legénység), hogy délelőttönkint kivonultunk a füzesabonyi fűzfák közé, „gyakorlatozni", este pedig a parancsnok, Szilágyi Béla saját nótáit adta elő zongorakísérettel, és megfelelő ivások kíséretében. A harci események másfelé nem csak ilyesmikből álltak éppen; szerte az országban Horthy Miklós, Gömbös, Prónay és Ostenburg vér-kopói szorgalmasan vadászták a kommunistákat és baloldali elemeket. Egyes alakok megfelelő darutollal ellátva, mihozzánk is ellátogattak, hogy „hazafiasabb" ténykedésekre serkentsék vidám társaságunkat. Ennek eredményeképpen Szilágyi Béláékat rövidesen otthagytam (akkor még lehetett), és visszamentem Aszódra; mivel egy előző ott-tartózkodásomból való asszonyismerősöm levelekben agitált, hogy menjek Aszódra vissza, miután a románok kimentek, és igen szükség van a rendfenntartó karhatalmi emberekre, a székely katonákra, és ezt a helybeli főjegyző is megerősítette. így kerültem vissza másodszor is közelébe Budapestnek. Önkéntes rendfenntartó alakulatunkat egy kicsi idő múlva feloszlatták. Az asszony, aki igen tisztelte bennem a „költőt" (szerencsémre sohsem kerültek a kezembe a versek, amiket akkor, húsz-huszonegy éves korom körül írtam), elmondta aztán, hogy a férje feljelentett valahol, hogy mint foglalkozásnélküli élek Aszódon, miután karhatalmi jövedelmem már nincsen. Az asszony pár nap múlva elmondta azt is, hogy a férj pisztollyal ment el hazulról, és hogy ne higyjék: babra megy a játék, azt meg is töltötte előtte. (Ezek bohókás dolgok ugyan, de sajnos mindez valóság volt, nem azért írom ide, hogy a dolgoknak kabarészerű látszatot adjak.) Én búcsúlevelet hagyva hátra, egy kis fenyegetéssel is, hogy: „majd meglátja az úr, kivel volt dolga", összes holmimat, vagyis verseimet összeszedve, elindultam — Budapestre, ahol ott kóvályogtam egy darabig teljesen tanácstalanul. Aztán, iszonyú lelkitusák után, felmentem az Új Idők című laphoz, ott Fodor Gyula szerkesztőnek odaadtam a verseimet, kiadás céljából. Pár nap múlva menjek vissza, mondta a nagyon barátságos szerkesztő, a nagyon siralmas kinézésű, agyonviselt katonaruhás költőnek. Tehát Budapesten voltam. Végre Pesten! Jártam szédülve, egyetlen fillér nélkül, össze-vissza, az utcákon. Este egy ismerőst látogattam meg a Retek utcában, együtt voltunk a hadseregben; mutogatta, hogy milyen pompás pisztolyai vannak neki, mégpedig kettő is. A nyomor erősen csábítgatott, hogy az egyiket ellopjam és egy zsibárusnak eladjam, de a becsületesség győzött bennem. Mindenesetre két napig ott aludtam; aztán elbúcsúztam bajtársamtól, aki annak idején ezredkürtös volt. Kikeresten a Gellért-hegyen egy szép leveles bokrot és ott aludtam két napig. Harmadnap egy zsibárusnak eladtam az ingemet; sarzsi nélküli katonaruhám igazán fölöslegessé tette, hogy ingem is legyen. Hogy a versekről is beszéljek, a nagyon barátságos Fodor Gyula azt mondta: Csinos versek, föltétlenül, szívesen vállalják a kiadást, ha vállalom a költségeket. Szomorú szívvel jöttem le a lépcsőn az Új Időktől (amelynek huszonöt év múlva főszerkesztője lettem). Egy katona-barátommal találkoztam az utcán. Rettenetes dolgokkal traktált, politikáról, erről-arról, ki jön, ki megy, ki a nagyobb csirkefogó, Peidl, Friedrich, Gömbös vagy Horthy. (Akkoriban folytak a Horthy fővezérsége körüli kutya-macska harcok.) Zsibongó fejjel hallgattam, aztán felültem a vonatra, ismét Aszód felé. Asszonyismerősöm barátnője, akihez beállítottam, elmondta, hogy a férj elment — a pisztollyal — és még nem jött vissza. Ebből arra következtettek, hogy az öreg engem lelőtt Budapesten és most mint gyilkos bujdosik. Pár perc múlva, csak éppen kiment a szobából és visszajött, már azt újságolta, hogy az öreg éppen most érkezett meg és engem keres. Kimentem a pályaudvarra megint, és meg sem álltam Füzesabonyig. Szilágyi Béláéknál éppen javában folyt az érzelmes székely-nótázás és a bor. Beültem hát közéjük és nótáztam én is, pedig nem volt éppen jó kedvem. Egyebekben, ahogy a dolgaim mentek, amint kiderül, úgy éltem akkoriban, mint egy középkori zsoldos, aki ott ajánlotta fel a kardját, ahol valami élelmet és zsoldot adtak. Valójában megszoktam a könnyű naplopó-életet katona-korom óta (1916-tól katona voltam, ekkor pedig 1920 volt). Pár hét múlva az új parancsnok — mert a nótás és derék Szilágyi Bélát egy őrnagyra cserélték ki — engem a különítményekkel kapcsolatos „hazafiatlan" kijelentéseim miatt várfogsággal fenyegetett meg (milyen várban?). Mindenesetre: a nótás szép napok elmúltak. A nemzeti hadsereg — immár Horthy fővezérlete alatt — a trianoni ellenőrzés miatt különféle álcímeken és ál-létszámmal készült óvatosan, Gömbösék asszisztálásával már akkor a majdani, azutáni Róma—Berlin—Tokió tengelyre ... Azután Debrecenbe, Ceglédre, Szolnokra kerültem, majd Esztergomba — és utána Budapestre megint. Magam is csudálkoztam, hogy szédelgek ide-oda a katonailag egyre szigorítottabb körülmények között. Alighogy a Kelenföldi laktanyában új állomáshelyemet elfoglaltam, Riefl ezredes, akit később gyakorlat közben „tévedésből" saját tisztjei agyonlőttek, bezáratott egy cellába, szobafogság címén, abban a baloldalon lévő toronyban, amely alatt ma állandóan elrobogok; éspedig azért, mert mint zászlóaljügyeletes a legénységet, mely kaszárnyafogságra volt ítélve, ki- és beengedtem, anélkül, hogy feljelentettem volna. Leszerelni viszont nem engedtek, mert 1898-as, akkor igazi állománybeli voltam. Később aztán sikerült leszerelnem, és így állás, lakás, minden nélküli szabad ember lettem. Annyi nekirugaszkodás után végre Budapesten. Egy magamhoz hasonló obsitos-vándor katona beprotezsált a soroksári teherpályaudvarhoz, raktári munkásnak. Csupa leszerelt katona jött itt össze; mint kiderült, az állomány katonai jellegű volt, csak a címünk, volt raktári munkás. Annyira katonäi jellegű, hogy amikor 1920 tavaszán Károly király váratlanul visszajött, hogy trónját visszafoglalja, mindnyájunkat a király ellen indítottak Budaörs felé, de szerencsére csapatom és a király csapatai közötti összeütközésre reánk már nem került sor. (Horthy,mint ellentengernagy tett esküt 1917-ben Károlyra, én pedig szintén esküdtem, s ugyancsak 1917-ben, amikor Hajdúszoboszlón maga a király búcsúztatott, hogy elindultunk az olasz frontra.) Tehát Budapesten voltam. Már végleg. Nem néztem ugyan utána a rendőri bejelentésnek, (mert semminek sem nézek utána, mint mondtam néhányszor), de gondolom, 1920 ősze óta lakom állandóan Budapesten. Ideiglenesen a nővéreméknél kaptam szállást (akik eljöttek Erdélyből), és a pályaudvar raktárait őriztem. Egy reggelre, miután a gázlámpák fénye mellett éjszaka irodalmi gyakorlataimat végeztem, avval hívott össze bennünket az állomásfőnök, hogy kirabolták a bőrraktárt. Még szerencsém volt, hogy megúsztam a börtönt, állásomnak (első állásomnak Budapesten) — vége volt. (Az akkori munkanélküliségről egy mai embernek aligha lehet fogalma.) Egy ismerősöm bejuttatott egy katonai kórházba, írnoknak. Ott állandóan bajom volt a létszámmal és a diétákkal; végül is az őrmester sajnálattal adta tudomásomra (őszintén sajnálta a dolgot, láttam a szemében), hogy nagyon rendes ember vagyok, meg kell adni, de egy kórházi írnoksághoz nagyobb intelligencia kell, és ez sajnos hiányzik belőlem. Egy apróhirdetésre aztán elmentem a Pesti Hírlaphoz. Ott meg az volt a baj, hogy az újságokat többnyire máshová küldtem, mint kellett volna; a kiadói igazgató — ennek is láttam a szemében — szintén őszinte sajnálattal adta tudtomra, hogy nem használhat. Méla belenyugvással megállapítottam, hogy a folytonos katonai kalandozás és a nyomorúság, úgy látszik, az agyamra ment. Mire megyek már, ha így van, a versírással, töprengtem, mert azt egyre folytattam. Megnyugtattam magam, hogy a verseléshez, mint látom (és egyelőre csak a magamnak való irkálásból), nem kell valami reális ész, az adminisztrációs tehetség hiányától, úgy látszik, valaki még lehet költő. Aztán állást kaptam, nem valami könnyen, egy biztosítónál, nagyon pici fizetésért. Sok herce-hurca között a végén megnősültem (önök azt kérdezik nyilván, hogy mire?); feleségem Győrben volt az előtt újságíró. Egy napon ő figyelmes lett egy közleményre, amely az Est-lapokban jelent meg. Ebben a szerkesztőség felszólítja az írókat, költőket, régieket és ismeretleneket, jelentkezzenek kéziratokkal. Feleségem, anélkül, hogy én tudtam volna, elment a verseimmel Mikes Lajoshoz, az Estlapok irodalmi szerkesztőjéhez. Mikes tetszéssel fogadta a kéziratokat, sőt, maga mellé vett a szerkesztőségbe: s azóta az irodalomban vagyok. Pár nap múlva az utcán igazgatómmal találkoztam, a biztosítóból; akkoriban jelent meg egy hosszabb cikk az Est-ben rólam, egy sereg vers kíséretében. Az igazgató nagyon örült nekem, és miközben a kezemet szorongatta, azt mondta: — Mindjárt, és még a biztosítói munkájából is, láttam, hogy ön egy kitűnő valaki. Nálunk rövidesen cégvezető is lehetett volna. (Ez némileg csökkentette aztán a kórházi őrmester és a kiadói igazgató által belémplántálódott bizalmatlanságokat magammal szemben.) íme, a vallomás, amit igyekeztem őszintén elmondani. Ami az immár budapesti polgár további működését illeti, benne van abban a nagyszámú könyvemben, amelyet azóta — és egytől egyig Budapesten — írtam. 22